Még a legelső héten történt, amikor még nem voltam rutinos a Végzet Dombjának megmászásában, hogy amint a tetejére értem, meg kellett pihennem egy kicsit a padon, hogy folytathassam utam a kolesz felé. Pár percnyi pihegés, és álmodozás után, miszerint valaki másnapra felszerel egy felfelé tartó mozgólépcsőt, indultam tovább. A ház előtt összefutottam egy csapatnyi fiúval, köztük Luke-kal is, aki próbált kedvesen beszélgetni velem, de én levegőt is alig bírtam venni, sűrű bocsánatkérések közepette inkább bevonszoltam magam a szobámba.
Aznap este lacrossa-bulira mentem volna, bár erről már írtam egy korábbi bejegyzésben. A lényeg, ha pár perccel előbb érkezek, nem késem le a találkozót a lacrosse-os lányokkal, és nem futok ismét össze Luke-kal a ház előtt, kiegészülve Alexszel, aki még a feketére kihúzott szem, és feketére festett körmök ellenére is nagyon-nagyon tetszett.
Arról is írtam már, hogy azon az éjszakán Luke talált egy fiút, Tomot, a tengerparton magányosan sétálni, és amíg ő elment, hogy megbeszélje vele az élet nagy kérdéseit, mi kettesben maradtunk Alexszel. Illetve hármasban, ha beleszámoljuk a fél üveg bort is, amit aztán sikeresen elfogyasztottunk.
Arról azonban már nem írtam, hogy Alex annyira kedves és aranyos és tüneményes és egész egyszerűen csak jó embernek tűnt, ráadásul továbbra is ott volt a feketére festett szemek és fekete rúzs dolog, hogy én azonnal azt hittem, meleg. Aztán a bulihelyen később még egy fiú is megpróbált flörtölni vele, és ugyan vetett rám egy segélykérő pillantást, én azt hittem azért van, mert az a fiú pont nem tetszik neki. (Tényleg csúnya is volt, az igaz.)
