2014. április 12., szombat

014. Lépésről lépésre (1. rész)

Lassan már három hónapja nem adtam semmiféle életjelet magamról (legalábbis azok számára, akik nem követik a blog Facebook-oldalát). és most sem készülök rendes, élménybeszámolós bejegyzéssel jelentkezni. Legalábbis egyelőre. Hamarosan érkezik egy, vagy akár több félév-beszámoló bejegyzés, tele olyan dolgokkal, mint.... felkészültetek... normális, vállalható képekkel Alexről és rólam. Meg azzal, hogyan törtünk be egyszer véletlenül egy öreg néni hátsó kertjébe. 
Egyelőre azonban következzen egy kis képes beszámoló arról, hogyan jutunk el a könyvtárból a szobámba. Miért? Mert biztos vannak páran, akiket érdekel, hogy néz ki itt a campus, és hogy kapcsolódnak egymáshoz az épületek. Mondjuk, lehet egyedül anyut érdekli, ő meg már járt itt, de nem baj. Ha lesz kedvem hamarosan újabb érdekfeszítő riportok készülnek ebben a témában, például: hogyan lehet jutni a nemzetközi politikai épületig, vagy a tengerpartig. (Utóbbira lehet várni kell májusig, attól függ, mennyire lesz kedvem holnap sétálni.)

Egyelőre viszont következzen: Lépésről lépésre: Hugh Owen - Rosser E





Ez itt a könyvtár. Alsó szintje. A képen látható székeken lehet ücsörögni, újságot olvasni. A kis polcon találhatóak azok a könyvek, amik nem a sulihoz kellenek, hanem csak úgy szórakozásból lehet olvasgatni őket. Nem mintha a sulihoz szükséges könyveket nem lehetne csak úgy poénból kivenni. A háttérben pedig látni az információs pultot, és azt, hogy mennyire bonyolult a welszi nyelv. Ymholiadau? Komolyan? (Túl sok időt töltöttem már Walesben a walesi barátommal, mert már majdnem tudom, hogy kell kiejteni.)


Ha kilépünk az épületből ezzel az ajtóval találjuk szemben magunkat, ami elég sokszor magától kinyílik, ha mégsem tenné, pár másodpercig álldogálnunk kell előtte és szépen nézni rá. Utána aztán már tényleg kinyílik.


Ha az ajtón átjutunk, eldönthetjük, hogy a lépcsőkön szeretnék elindulni, vagy bunkó módon a mozgássérültek számára fenntartott rámpán. Én felfelé mindig a lépcsőn megyek, de lefelé sosem. Mert egy büdös bunkó vagyok.


Miközben az újabb ajtó felé tartunk, festői kilátás nyílik ezekre az állványokra. Fun fact: eredetileg fel akarták újítani a könyvtár épületét, de aztán elfogyott a pénz, és most ezek az állványok tartják össze az egész kócerájt. Bár ez valószínűleg csak pletyka és a nyáron majd folytatják a munkát, mikor nem zavarnak senkit a munkát. Ősszel kiderül. Ha jobb lenne a telefonom fényképezője, a távolban, a bokrok és fák mögött, lehetne látni a tengert is.


Már hét hónapja tanulok itt, és még mindig nem tudom, ki a cickafarok volt az Hugh Owen.


Ha belépünk az ajtón, ez fogad minket. Ha egyenesen megyünk tovább egy olyan folyosón találjuk magunkat, ami tele van különféle kaja/pia/kávé automatákkal, de a mi utunk most nem oda vezet.


Hanem ezen a lépcsőn felfelé.


Vigyázz, csúszik! Ezek a kis izék mindig kint vannak, mert egyszerűbb kint hagyni őket, mikor nem esik, mint mindig kitenni őket, mikor éppen esős az idő. Tudtátok, hogy errefelé sokszor esik az eső?


A lépcső tetejére felérve, mehetnénk erre is, vissza a könyvtárba...


Vagy erre, a szabadság felé vezető úton. Ez a kis bigyó nincs mindig kint, csak olyankor, ha takarítanak. Legalábbis elvileg azt jelentené, de sosem láttam még senkit takarítani a közelében. De a padló szép tisztának tűnik.


A levegőre kiérve újabb festői kilátás fogad minket pár bokorra és fára.


De jobbra fordulva egy út fogad minket. Ismét lehet választani, hogy a lépcsőn vagy a rámpán haladunk tovább. Itt a rámpa nem mindig bölcs választás, mert néha jöhetnek szembe biciklisek.


Egyetemi járgányok, kukák és művelődési ház hátsó fele. 


Nekünk ez az irány érdekesebb, mert erre megyünk tovább.



Körbenézünk az úton, mielőtt átmegyünk. Egy normális úton itt ütött volna el egy jobbról érkező autó, mert én balra néztem először (mint minden ember, aki olyan helyről jött, ahol normálisan közlekednek az autók). De itt, mint a képeken is lehet látni, sok esély nincs rá, hogy jobbról bármiféle jármű is jöjjön. (Kivéve azt a kamiont, de az már napok óta ott parkol.)


Az úton átkelve ezen a járdán folytatjuk tovább utunkat.


De nem sokáig, mert hopp, lépcső! Felmehetünk ezen, vagy kicsit mehetünk tovább a járdán, és felmehetünk egy másik lépcsőn, de ezt jobban szeretem, mert valamivel kevesebb foka van.


Fel, fel, felfelé a lépcsőn! 


És gyorsan egy éles balkanyar!


Virágok!


Szépen haladunk. Nem tudom mennyire lehet látni a képen, de itt már szépen lassan elkezd lejteni az út.


Ez a Parry-Williams épület egyik bejárata. Itt nincs sok dolgunk, hacsak nem szeretnénk a piros dobozban levelet küldeni a BBC-nek (aminek van egy stúdiója az épületben), vagy ha éppenséggel filmet, tévét, színházat és médiát tanulunk, mert nekik itt vannak az óráik. Szóval Alexnek is.


Azon a kis emelkedőn kell majd mennünk felfelé, szusszanjunk egyet.


Mikor Alex még cigizett néha meg lehetett abban a kis beugróban találni órák előtt, vagy után. 


Oké, ennyi szusszanás elég volt, menjünk felfelé a dombon!


Ha Alexet szeretnénk meglátogatni, ezen az úton mennénk tovább, de szünet van, és Alex már tegnap délelőtt hazautazott. *szomorúfej*


Szóval, mivel nem Alexhez megyünk, ez egyenes úton megyünk tovább.


A Rosser-társalgó? Ez azt jelenti, hogy már közeledünk.


Ez itt a Rosser-társalgó. Lehet tudni, mikor van az esszék leadási határideje, mert olyankor mindig tele van emberrel. Napos időben még a kinti asztaloknál is ülnek emberek.


Az az épület a távolban már az enyém, hamarosan hazaérünk!


Még egy lépcső! De szerencsére már az utolsó.


Hmm milyen kihalt a parkoló. Mintha szünet lenne vagy ilyesmi...


Ezen az úton mennénk, ha meg szeretnénk látogatni Rose-t, de mivel szünet van, már ő is hazautazott. Már múlt héten. 


Így egyenesen haladunk tovább megint. Délelőtt volt itt egy tábla, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy éppen szervezett túrák folynak a kollégiumokban a nyílt napra látogatók számára. Ma mondjuk pont nem, de egyébként néha megállítanak nyílt napra látogató szülők, hogy megkérdezzék, milyen a suli, meg hogy érzem magam, miközben a háttérben a csemetéik halálra vált arccal figyelik, ahogy az ősök kínos helyzetbe hozzák őket ezzel.


Ez már a mi épületünk.


Bejárati ajtó. Néha össze lehet futni itt Luke-kal, miközben cigizik. De mivel szünet van, már ő is hazament. Tegnap, ugyanazzal a vonattal, mint Alex. Legalábbis egy darabig, mert teljesen ellentétes irányban laknak.


Ééés bemegyünk.


Információk a falon, amik senkit sem érdekelnek.


Ezen az ajtón lehet a felsőbb emeletekre jutni. Ha Luke-ot szeretnénk meglátogatni erre mennénk tovább, de... igen, igen, tudjuk, szünet van, és mindenki hazament már, csak te nem, Bebe.


Ez az ajtó kell nekünk, hogy továbbmehessünk arra a folyosóra, ahol az én lakásom van.


Ott a bejárati ajtó. Már nincs messze.


És már itt is van.


Az egyik tutorom szerint aki a Rosserben lakik megtapasztalhatja, milyen egy börtönben lakni. Ezt a képet látva, azt hiszem, értem, mire gondolt. Főleg mivel az emberek akikkel együtt lakok, annyira utálnak mindent, ami mókás, hogy még az ajtajukat sem díszítették fel sehogy. Ejnye.


Bezzeg én! Mikor néha jön valaki látogatni, sosem esik nehezükre megtalálni, hogy pontosan hol is lakok én. 


És haza is érkeztünk. Az utunk itt véget ér, mert a szobám túlságosan rendetlen ahhoz, hogy képet tegyek fel most róla, ezer bocsánat. Annyi lépcsőzés után megérdemeljük, hogy leroskadjunk az ágyunkra a laptopunkkal és írjunk egy bejegyzést a kalandokról, amiket átéltünk, mialatt hazaértünk a könyvtárból.







1 megjegyzés:

  1. Oh és a szobáról nem is láthatunk képet? :-)De kár! :-(

    VálaszTörlés