018. Season finale

Jó régóta tartozok már ezzel a bejegyzéssel, kicsivel több mint két hete itthon vagyok már, és ez a bejegyzés még bőven az az előtti időkről fog szólni.

016. A vizsgák meg a nyár

Miközben otthon tombolt a hurrikán (tornádó? vihar?) addig mi itt élveztük a szokatlan jóidőt. Bizony, Magyarország megfagyott, én pedig egyszer még le is égtem, miután a bandával kint döglöttünk a napon egy egész délutánon keresztül. Persze, mielőtt beköszöntött volna a hőség, és szabadon nyalhattuk volna a fagyit a tengerparton, az ember lányának túl kellett élnie két vizsgát is.

015. A Második

Hihetetlen, hogy úgy eltelt a második félév a suliból, hogy én nem írtam semmit ide. Egy árva betűt sem. Sokszor gondoltam rá, tényleg. Sokszor már majdnem neki is álltam, hogy akkor bizony írni fogok arról, mit adtam Alexnek szülinapjára ajándékot, hogy telt a Valentin-nap, úgy, hogy életemben először volt kivel ünnepelnem, hogyan maradtam le Luke szülinapi banzájáról, vagy, hogy milyen a Szent Patrik-nap, mikor igazi írekkel ünnepli az ember. Aztán, mindig arra gondoltam, hogy a fenébe is, vajon érdekli ez egyáltalán az embereket? Hiszen nem történik velem semmi érdekes. Nem járok a világ különféle egzotikus részein, egy eldugott kis walesi városban lakok, ahol a legnagyobb esemény az, ha kiönt a tenger.

Aztán néha rájövök valamire: sokan még tengert sem láttak testközelből. Nem jártak Walesben, és a bárányokkal teleszórt dombok látványa nem hétköznapi lenne számukra, hanem érdekesség. Talán még csak nem is hallottak olyanról, hogy valaki transznemű legyen, nekem pedig van egy nagyon jó barátom, aki által tudom, milyen az ő életük. Arról nem is beszélve, hogy mennyi éven keresztül olvastatok arról, ahogy különféle fiúk miatt szenvedtem (csak az amerikai blogon hány, meg hány fiúról volt szó, te jó ég), és most, hogy akad valaki, aki egy tündérbogár, és képes az éjszaka közepén átrohanni a fél egyetemen, mert aggódik miattam, még csak nem is írok arról, mi van vele.

Nem tudom mennyire fogok jövőre (mármint a következő suliévben) többet írni. Talán semennyire. Majd meglátjuk. Addig is, íme egy rövidke (?) összefoglaló arról, mi történt velem január óta, több pontra szedve.

014. Lépésről lépésre (1. rész)

Lassan már három hónapja nem adtam semmiféle életjelet magamról (legalábbis azok számára, akik nem követik a blog Facebook-oldalát). és most sem készülök rendes, élménybeszámolós bejegyzéssel jelentkezni. Legalábbis egyelőre. Hamarosan érkezik egy, vagy akár több félév-beszámoló bejegyzés, tele olyan dolgokkal, mint.... felkészültetek... normális, vállalható képekkel Alexről és rólam. Meg azzal, hogyan törtünk be egyszer véletlenül egy öreg néni hátsó kertjébe. 

Egyelőre azonban következzen egy kis képes beszámoló arról, hogyan jutunk el a könyvtárból a szobámba. Miért? Mert biztos vannak páran, akiket érdekel, hogy néz ki itt a campus, és hogy kapcsolódnak egymáshoz az épületek. Mondjuk, lehet egyedül anyut érdekli, ő meg már járt itt, de nem baj. Ha lesz kedvem hamarosan újabb érdekfeszítő riportok készülnek ebben a témában, például: hogyan lehet jutni a nemzetközi politikai épületig, vagy a tengerpartig. (Utóbbira lehet várni kell májusig, attól függ, mennyire lesz kedvem holnap sétálni.)

Egyelőre viszont következzen: Lépésről lépésre: Hugh Owen - Rosser E

009. Krízis

Amellett, hogy sehol máshol nem lehet kimondottan hírszerzést tanulni, még egy oka volt annak, hogy szerettem volna erre az egyetemre járni, az pedig nem más, mint a krízisjáték. Minden évben megrendezni a nemzetközi politikai kar, két nap, a semmi közepén, egy állítólag szellemjárta, Agatha Christie regénybe is beillő házikóban, ahol különféle csapatokra osztva megpróbálnak a diákok megoldani egy kitalált nemzetközi vészhelyzetet. Vannak, akik a médiát képviselik, mások a hírszerző ügynökségek, és vannak rossz fiúk is.

008. Nem csak játék és mese

Október végével nem csak a hideg és a szokásosnál is több eső köszöntött be hozzánk, de bizony a különféle beadandó esszékkel járó para is. November 4. és 18. között három darab 2500 szavas beadandót kellett megírnunk, amivel nem lett volna semmi gond, ha az ember elkezd rájuk készülni időben. Már a suli első heteiben kivesz a könyvtárból pár könyvet és elkezd jegyzetelni belőlük, hogy aztán szép fokozatosan elkezdje írni az esszéjét is, minden hétre egy kicsit hagyva, de tudjuk, hogy egyetemistáknál nem egészen így működik az ilyesmi. Én az egyiknél a leadás határideje előtt egy nappal találtam ki a téma tökéletes megvalósítását, a legutóbbin pedig hajnali négyig dolgoztam, a leadás napján, mert előtte a hétvégét Londonban töltöttem. Nem én vagyok az egyetlen, tudom, hogy mindenki utolsó pillanatra tartogatta a megírást, azt hiszem mindannyian egyformán lusta disznók vagyunk.

Ezekbe a kis dobozokba kell leadni a kész esszéket

005. Szorgos hétköznapok

A blog látogatottsága lassan a nullához közelít, mindenki nyaggat, hogy írjak már új bejegyzést, mert annyi minden történik velem, ami érdekelhet másokat, én pedig folyamatosan csak azt hajtogatom, hogy majd, majd, majd...

Nem is próbálkozok azzal, hogy bepótoljam leírni, ami eddig történt, mert egyrészt nagyon hosszú lenne, másrészt talán annyira nem is érdekes. Az első heti gólya-móka után hivatalosan is megkezdődött a tanítás két hete, egyelőre még csak előadásokkal. Három darab tárgyunk van, ami nem tűnik soknak, hiszen otthon az egyetemen volt vagy nyolc kapásból első félévben, de ha azt vesszük, hogy mindegyikre novemberig be kell adni egy 2500 szavas esszét (illetve az egyikre még egy 3000 szavasat is decemberig) és minden órára 30 oldalas anyagokból kell felkészülni, akkor annyira nem is olyan kevés az a három tárgy. 

004. Mindenki túlélte az első hetet

Persze, nem volt túl nehéz dolgunk, mert az első hét az úgynevezett Freshers Week volt, ami azt jelentette, hogy rengeteg programot, ismerkedős estet, bulit és hasonló dolgokat rendezett az egyetem nekünk. Voltak komoly részei is, nyilván, ide tartozik például a regisztráció. Ami a Neptunon edzett embereknek, vagyis nekem is, olyan, akár egy csoda. Leültem a néni elé, megmondtam mi a nevem, és mit tanulok, ő beregisztrált, hazaérkeztem, felvettem az óráim, szintén nagyjából két perc alatt, és voilá, minden meg is van oldva. Idegeskedés, hajtépés és agyfaszok nélkül.

Igazából annyi minden történt, hogy úgy érzem, mintha nem egy hete, hanem már egy hónapja itt lennék, de megpróbálok összeszedni mindent, ami történt. A tegnap esti két pohárnyi Halálcsillag nevű alkoholmentes üdítőitalnak, és hatásainak hála, lehet nem is lesz ez annyira egyszerű, mint én azt gondolom.