2013. szeptember 23., hétfő

003. Road to Wales

Annyi minden történt azóta, hogy múlt hétfőn elindultam Magyarországról, hogy egészen biztos ki fogok hagyni pár fontos eseményt. Nem feltétlenül baj ez, mert hála annak, hogy mindenki teljesen ki volt készülve idegileg, nem épp tökéletes családi vakáció hangulata volt az utazásnak néhányszor.
A hétőfi utazásról nem is hiszem, hogy érdemes lenne írni, mert autópályákon mentünk, és mentünk, és mentünk, aztán este gyorsan megpihentünk Aachenben, ami majdnem félúton van Fehérvár és Aber között. Tökivel voltunk egy szobában, és jót nevettünk azon, hogy olyan feelingje van az egésznek, mintha csak megint Amerikába érkeztünk volna, azzal a különbséggel, hogy nagyjából fele akkora volt az ágy, mind magasságilag, mind szélességileg, mint amit ott megszoktunk.


A hajnali kelés és gyors reggeli után indultunk is tovább, hogy elérjük a csalagúti vonatunkat. A belga autópályán borzalmas dugóba keveredtünk, onnan meg valahogy sikeresen kikötöttünk Brüsszel belvárosában. Azt kell mondjam, hogy az alapján, amit láttam belőle, annyira nem bánnám, ha a jövőben a munkám (bármi is legyen az kacsintás, kacsintás) arrafelé sodorna.
Hála annak, hogy ennyire elhanyagoltam az írást, illetve az alkoholmentes üdítőitalok (valaki hiányolta a kifejezést, itt van, jött velem ebbe a blogba is) az elmúlt két éjszaka annyira leszívták az agyam, hogy akárhoygy gondolkozok, semmi érdekes nem jut eszembe a Brüsszel-Anglia útvonalról. Ó, de, a Csalagútra várakozó sorban ki lehet pattanni az autóból, és nasikat venni automatákból. Azok a szerencsések, akik Facebookon követnek, már láthatták anyu szépséges képét a vonat belsejéről, a többieknek itt van:


Angliába átérve, aztán olyasmi fogadott minket, amire senki sem számított: eső. Meg valami olyasmi is, amire tényleg senki nem számított, a kocsi ugyanis elkezdett rendetlenkedni, és mindenki azért fohászkodott magában, hogy képes legyen elgurulni Aberig. Sikerült neki, és ha a családom többi része nem lógna még mindig Németországban miatta, azt is mondanám, tapsoljuk meg. 
Angliában belefutottunk egy igazi, nagyvárosi délutáni csúcsforgalomba, Birmingham környékén, amire én csak a vállam vonogattam, mert vezettem már Washington D.C.-ből Baltimore-ba a 495-ösön péntek délután. Anyuék még nem, ők azt hitték, Anglia különlegessége ez.
Hála ennek, mire Walesbe, és a nagyon bájos, ám ugyanakkor enyhén veszélyes, kacskaringós falusi utacskákra értünk, már teljesen besötétedett. Pedig biztos rengeteg mindent láttunk volna, nem csak a sötétséget és a ködöt. Legalább kitaláltam egy jó kis szellemes novellát, amit talán meg is írok majd egyszer. Valamikor.
Aberystwyth városkája még a sötétben is bájos volt, és, ami nagyon fontos egyetemisták számára, tele van pubbal. (Pár napnyi egyetemi élet után, egyelőre azt tudom mondani, megéri a The Varsity-be menni, ha valaki erre jár, mert a speciális bónuszkártyájukkal, lehet 20 pennyt spórolni a sörön. Bezony.)
A Harry's Hotel (és étterem és bár), ahol megszálltunk addig, amíg be nem költöztem a kollégiumba, a város központjában található, és Töki szavaival élve, olyan, mintha az egész épületet a két szomszédos ház tartaná egyben. Egy teljesen vízszintes felülete nem volt a padlónak, a falak, az ajtók, az ablakok sem épp egyenesen álltak, nyikorgott minden, egyszóval bűbájos volt. 
Az első napunkat, kocsijavítás miatt Cardiganban, meg az egyéb környező walesi falvakban töltöttük, és igen, napközben tényleg gyönyörű minden, a dombok tele vannak dagi bárányokkal és tehenekkel, akik egész nap a hihetetlenül zöld füvet legelik, és az idilli képet csak néha szakítja meg egy-egy pár házacskából álló falu. (A házak között, természetesen, mindig van egy pub.)
Az utolsó napot, ami nem az egyetemi beköltözéssel telt, Aberystwyth-ben töltöttük, főleg a tengerparton, amiről azt kell tudni, hogy nem olyan, mint azok a tengerpartok, ahová az emberek (legalábbis a nem britek) nyaralni mennek, mert állandóan fúj a szél, és öt fokkal biztos hidegebb van ott, mint a város többi részén. Igazából örülök, hogy nem oda kerültem kollégiumba, egyrészt emiatt, másrészt pedig azért, mert ha ott laknék, minden nap (szerda kivételével, amikor nem lesz órám), meg kéne másznom a világhírű Aberystwyth Hegységeket.
Az előző bejegyzésben megígértem, hogy előbb-utóbb hozni fogok saját képeket is, és tessék, ez a pillanat most elérkezett. Úgyis mindenki erre várt, a képek egy bejegyzés legérdekesebb részei:

Napsütéses reggel Walesben!


Ez nem Aber, csak egy tengparti hely, ahol megálltunk autószerelőzés után



Az egyetem legrégebbi épülete. Az én óráim nem itt lesznek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése