008. Nem csak játék és mese

Október végével nem csak a hideg és a szokásosnál is több eső köszöntött be hozzánk, de bizony a különféle beadandó esszékkel járó para is. November 4. és 18. között három darab 2500 szavas beadandót kellett megírnunk, amivel nem lett volna semmi gond, ha az ember elkezd rájuk készülni időben. Már a suli első heteiben kivesz a könyvtárból pár könyvet és elkezd jegyzetelni belőlük, hogy aztán szép fokozatosan elkezdje írni az esszéjét is, minden hétre egy kicsit hagyva, de tudjuk, hogy egyetemistáknál nem egészen így működik az ilyesmi. Én az egyiknél a leadás határideje előtt egy nappal találtam ki a téma tökéletes megvalósítását, a legutóbbin pedig hajnali négyig dolgoztam, a leadás napján, mert előtte a hétvégét Londonban töltöttem. Nem én vagyok az egyetlen, tudom, hogy mindenki utolsó pillanatra tartogatta a megírást, azt hiszem mindannyian egyformán lusta disznók vagyunk.

Ezekbe a kis dobozokba kell leadni a kész esszéket

Kicsit visszarepülünk az időben is, mert sok minden történt, ami illik a bejegyzés címéhez, meg olyasmik is, amik nem, de érdekesek lehetnek. 

Október utolsó napjaiban Alex nem igazán érezte jól magát. Először arra gondolt, hogy biztos a suli okozta stressz lehet. Aztán arra, hogy megfázhatott, vagy ilyesmi. Utána egyik éjszaka aztán annyira rosszul érezte magát, hogy pizsamában és kabátban leballagott a nagyjából öt percre lévő kórházba, ahol kiderült, hogy vakbélgyulladása van, és műteni kell. Ez még aznap meg is történt, bár először délután egy órát, aztán hármat, majd ötöt ígértek be neki, végül valamikor este hétkor vitték be a műtőbe. Hála ennek a kavarodásnak, meg sem tudtam látogatni aznap, pedig szerettem volna, főleg amíg nem érkezett meg az anyukája, hogy tartsa benne a lelket. 

Másnap aztán bementünk hozzá Luke-kal, természetesen, és miután az óriási útvesztőre emlékeztető épületben megtaláltuk, meg is örültünk egymásnak. Már amennyire Alex örülni tudott, kevesebb mint egy nappal a műtétje után. Találkoztunk az anyukájával is, aki mindenféle finomságot is beszerzett, és egyszer még meg is ölelt, mikor egy nővérke kiküldött minket a szobából, én meg próbáltam nem sírva fakadni, mert nem nagyon szeretem a kórházakat, meg egyébként is Alex elég pocsék állapotban volt. Ettől függetlenül még mindig jobban nézett ki, mint én a legjobb napjaimon, ami miatt kicsit mérges voltam, mert épp szenvedett és fájdalmai voltak, nem szabadott volna úgy festenie, mint valami vakbél-műtétet reklámozó modellnek. Alex anyukája aztán egy kis időre eltűnt, és mikor ezt megtette a nővérek elég bátornak érezték magukat ahhoz, hogy elzavarjanak Luke-ot és engem, mondván túlságosan felizgatjuk Alexet és emiatt jobban fájnak neki a sebei. Kicsit morgolódtunk, aztán elsétáltunk a KFC-be, hogy csirkébe fojtsuk bánatunk és dühünk.

Másnap Halloween volt, Alex pedig hazautazott egy hétre, mert azért mégiscsak jobb otthon lábadozni, ahol az anyukája gondoskodik róla, mint egy kollégiumban, ahol valószínűleg Luke és én ugyanúgy gondoskodtunk volna róla, de ha engem műtetenének, én is szívesebben tudnám magam mellett anyut, mint bárki mást, és sírnék a saját szobám után, be kell vallani. Eleinte nem is terveztem elmenni semerre, mert jelmez-ötletem sem volt, meg igazán kedvem sem, de aztán Luke kijelentette, hogy márpedig felmegyek hozzá, ő kisminkel és felöltöztet a fekete cuccaiba, aztán elmegyünk inni, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ebben igaza is volt, kiegészültünk Owennel, a fiúval, aki Luke-nak még mindig nagyon tetszik, Rose-zal, aki Luke osztálytársa, és Rose barátjával. Miután iszogattunk egy kicsit Luke szobájában és konyhájában, elindultunk a városba, ahol először a Cambrianben rendeltünk pár szokásos Halálcsillag koktélt, aztán tovább vettük a Nag's Head felé az irányt, ami a város nemhivatalos meleg pubja, egy transzvesztita az egyik pultos és két kutyájuk is van, akik fel-alá sétálnak a pubban és szabadon lehet őket simogatni. Igaza volt Luke-nak, tényleg nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy egész este nagyjából amiatt aggódtam, hogy néz ki a fekete rúzsom, nem kenődött-e el túlságosan, meg minden ilyesmi. Nehezebb gótnak lenni, mint az ember gondolná.

A következő napok intenzív esszé-parával teltek. Nagyon nem is tudnék mást említeni, ami történt volna, annyira lefoglalta a gondolataim Marx, a realisták, Hedley Bull és az összes többi fazon, akikről írnom kellett. Szerencsére mindenki más is teljesen be volt táblázva, szóval semmi fontos dologról nem maradtam le, kivéve talán a Bonfire Night-ot (a britek ünnepét, amikor tüzijátékokkal és tábortüzekkel emlékeznek meg arról, ahogy elégettek egy fazont párszáz éve), de az lesz jövőre is. 

Ötezer éve nem frissítettem az oldalt lévő naptárat, de lehet látni, hogy egy nagyon fontos dolog történt nemrég, mégpedig a színház Londonban. Talán említettem már, talán nem, de ez a színház azért volt fontos, mert egy olyan színdarabra mentünk az én drága Watsonommal, amiben Ben Whishaw játszott. Ben Whishaw életem szerelme, még Alex is tudja, ha Ben Whishaw bejelentené, hogy nem meleg és hirtelen elválna a férjétől, és kijelentené, hogy engem szeretne feleségül venni, én habozás nélkül igent mondanék. Nincs ebben semmi rossz. 

Péntek délelőtt indultam Londonba, és úgy terveztem, hogy majd késő délután Londonba is érek, lehetőleg még a délutáni csúcsforgalom előtt. A terv tökéletes volt, de a vonatok nem igazán akarták, hogy sikerüljön. Az egyik lerobbant, a másikról át kellett szállni, a harmadik aztán fura hangokat adott ki magából végig, amíg várakoztunk, szóval azt hittük, azzal is baj lett. Szerencsére nem lett, és este hétre már a Piccadilly Circus-ön is voltam, ahol rögtön csodás karácsonyi fények fogadtak, amíg vártam Bóra, fényképezgettem és csodálkoztam is egy kicsit. Aztán mikor megérkezett, szépen beültünk egy Mekibe, utána pedig megnézni a nagyon kusza, és kissé értelmetlen The Counselor című filmet egy moziban. Aztán sétálgattunk egy kicsit az Oxford Streeten, ami már szintén teljes karácsonyi pompájában virított.

Másnap volt a nagy nap. Az előadás napja! Délután egy icuri-picuri shopping a Primarkban, aztán készülődés, végül a nagy pillanat! Pont időben estünk be, pár perccel azután, hogy leültünk már kezdődött is a színdarab, ami nekem személy szerint nagyon tetszett és nem csak azért, mert Ben Whishaw egy jelenetben meztelen felsőtesttel szerepelt. Mert nem. Az összes színész nagyon jól játszott, a darab vicces volt, ugyanakkor kellőképp szomorú is, mikor olyannak kellett lennie, és Rupert Grint néha Ron Weasley hangon szólalt meg (tudjátok, az a tipikus, mikor fél és teljesen elvékonyodik a hangja), szóval minden szempontból tökéletesen jó volt. Az én agyamban mondjuk szinte végig az járt, hogy egy teremben vagyok Ben Whishawval. Ugyanabban az épületben tartózkodunk, és őt magát látom magam előtt játszani, nem pedig a számítógépem képernyőjén nézem, ahogy irányítja James Bondota londoni metrón, vagy hírt olvas be a BBC-n az ötvenes években. Arról nem is beszélve, mennyire tündéri volt, mikor a taps közben teljesen elérzékenyült. 

Ahogy vége volt a műsornak, mi, sok másik rajongóval, főleg lányokkal együtt a művészbejáróhoz rohantunk, hogy elcsípjük kedvencünket. Én, természetesen, Ben Whishawt. Nem húzom az idegeket, sajnos nem jelent meg, de olvastam sok beszámolót arról, hogy nem nagyon szokott, mert nem szereti a nagy tömeget, meg ilyesmik. Azért két aláírást sikerült szereznem a programfüzetembe, és ha nem is úgy, mint szerettem volna, de egy közös kép is készült rólam és Benről.

Miután kellőképp ketté fagytunk a színház előtt várakozva, aztán fényképezgetve, ismét a Meki felé vettük az irányt, ahol ettünk egy-egy adag sültkrumplit, és aztán hazabuszoztunk, ahol gyorsan be is ájultunk az ágyba. Fogok én még egy nap találkozni Ben Whishaw-val, csak sajnálom, hogy nem pont most hétvégén volt ez a nap.

Most szombaton aztán ismét jeles esemény lesz, mégpedig a Doctor Who 50. évfordulós epizódja. Nem csak nálunk, de a világon sok más helyen is adják a mozik (nekem csak vasárnapra sikerült jegyet vennem), és az egész egy óriási nagy dolog. Még külön Doctor Who-s bélyegeket is lehet kapni a postán az évforduló alkalmából. A programsorozathoz tartozik, hogy a TARDIS és egy Dalek körbeturnézzák az országot, és ma épp a mi kis városunkba látogattak el. A TARDIS először a városközpontban jelent meg, aztán hirtelen itt az egyetem előtt is. A világ legbarátságosabb Dalekjével együtt, aki senkit sem szeretett volna elpusztítani, cserébe viszont megdicsérte az emberek ruháit és boldogan fogadott minden ölelést is.

Jövőhéten pedig ismét lesz egy kis izgalom, ugyanis a hét második felében elutazunk a nemzetközi politikai tanszék hivatalos krízisjátékára. Sajnos nem lett belőlem orosz kém, vagy akármilyen kém, a terroristák táborát erősítem, de ez azt jelenti, hogy mi fogunk a legjobban szórakozni, mert robbantgathatunk, és már van is tervünk valamelyik nagyhatalmú vezető elrablására, és a híradós adások szabotálására. Persze, valószínűleg nem fogjuk túlélni a játékokat, de addig is beleadunk apait-anyait abba, hogy ez a téli olimpia ne a békesség miatt vonuljon be a történelembe. (A blogot olvasó titkosszolgálatok kedvéért: tényleg csupán egy krízisjátékról van szó.)

És most már tényleg lassan vége lesz ennek a bejegyzésnek, de annyit még elmondok, azok kedvéért, akik nem látták volna Facebookon, hogy ITT el lehet olvasni egy novellámat, és lehet like-olni, csillagozni, kommentelni, minden ilyesmit. Nem sértődök meg akkor sem, ha negatív dolgokat kapok. Csak egy kicsit.