009. Krízis

Amellett, hogy sehol máshol nem lehet kimondottan hírszerzést tanulni, még egy oka volt annak, hogy szerettem volna erre az egyetemre járni, az pedig nem más, mint a krízisjáték. Minden évben megrendezni a nemzetközi politikai kar, két nap, a semmi közepén, egy állítólag szellemjárta, Agatha Christie regénybe is beillő házikóban, ahol különféle csapatokra osztva megpróbálnak a diákok megoldani egy kitalált nemzetközi vészhelyzetet. Vannak, akik a médiát képviselik, mások a hírszerző ügynökségek, és vannak rossz fiúk is.

Idén a jövő évi Szocsiban megrendezésre kerülő, Téli Olimpia volt a téma, amit terrortámadás fenyeget (ez a való életben is elképzelhető), plusz ott van az amerikaiak és az oroszok közötti aprócska nézeteltérés (az egész Snowden-ügy miatt), meg egyébként sem túlságosan biztonságos az a környék. Pár hete megtudtuk, ki melyik csapathoz fog tartozni, én a Kaukazási Emirátus, azaz a terroristák táborát erősítettem. Matt, aki később a nemhivatalos vezetőnk is lett, már tavaly, a Szíriás krízisben is terroristát alakított, rögtön kijelentette, hogy nagy csoda lesz, ha túléljük a játékot, nemhogy megvalósítjuk az elképzeléseinket, amiket az irányítóknak kellett elküldeni a játék előtt. A terveink között szerepelt az a játékok felfüggesztése, a világ figyelmének felhívása a Kaukázusra, illetve a saját országunk megalapítása. Csupa terrorista dolog. A kis tájékoztató füzet alapján Grúziával jó lett volna a kapcsolatunk, de később, mikor a játék elkezdődött, a grúz csapat rögtön ránk vágta az ajtót, ahogy próbáltunk beszélni velük. Ugyanúgy, ahogy mindenki más is, pedig tele voltunk információval, amik hasznosak lehettek volna akárkinek. De erről majd később.

A játékot minden évben, Gregynog Hallban, a University of Waleshez tartozó vendégházban tartják meg. Bűbájos hely, az embernek kedve lenne 1920-as évek szerinti divat szerint öltözni, teázni és süteményt enni a kifejezetten erre a célra fenntartott teremben, sétálgatni az óriási parkban, ami az épületekhez tartozik, és közben megoldani pár rejtélyt is. Sajnos, nekünk semmi ilyesmire nem volt időnk, mert reggeltől estig ment a játék, és annyira lefárasztotta az embert, hogy igazából csak aludni volt utána kedve. (Vagy inni. Attól függ.)

Szerdán délután egy órakor indultak a buszok, ahol rögtön meg is kaptuk a játékot elindító két eseményt: azaz, hogy az oroszok fogva tartanak pár Greenpeace aktivistát, illetve, hogy szintén az oroszok lehallgatnak pár másik hírszerző ügynökséget. Ejnye, oroszok. Mi, a terroristák azonnal elkezdtünk Facebookon értekezni, nehogy a többiek kihallgathassák terveinket, hogy ki kéne szabadítani azokat a Greenpeace-eseket, hogy aztán tárgyaljunk az amerikaikkal vagy az angolokkal, hogy kinek adjuk át őket, és miért cserébe.

Amint megérkeztünk a helyre, mindenki kapott egy kis időt, hogy elfoglalja a szobáját, én szerencsére egyedül voltam, és viszonylag nagy is volt a szobám, igaz, fürdő nem tartozott hozzá. Utána az első eligazítás és tea következett, azaz még egyszer elmondták a játék szabályait, hogyan kell leadni a lépéseket tartalmazó papírokat, mi történik olyankor és a többi. Érdekes, hogy akkor mindenki olyanok mellé ült érthetően, akiket ismert, meg akik a barátai voltak, utolsó nap, az utolsó eligazításon, már együtt ült a mi kis terrorista csapatunk. Hiába, a terrorizmus összehozza az embereket.

Hogyan is zajlik egy krízisjáték? Néhányan biztos láttátok azt a mostanra már réginek számító Olsen-ikrek filmet, mikor Londonba mennek, hogy részt vegyenek egy diákok számára rendezett mini-ENSZ konferencián. Illetve, egy játékon. Na, a krízisjáték az pont ilyen, csak kevesebb iker-kalamajkával, Londonon keresztül rohangálással és cuki, gazdag fiúkkal. (Persze, létezik az ENSZ-dolog is, aminek a létezéséről sajna túl későn értesültem, de jövőre szerintem majd jelentkezek rá.) A krízisjátékban, hogy követni lehessen az eseményeket, minden lépést előre le kell adni az irányítóknak, azaz a játék "istenei"-nek. Ők ezeket a lépéseket vagy jóváhagyják, vagy nem, vagy igen, de azt mondják, módosítanak majd kicsit a dolgokon. Vannak nyílt, illetve titkos lépések, nyílt lépés lehet egy sajtóközlemény, nyílt levél, vagy bármiféle üzenet egy másik csapatnak, a titkos lépésekhez tartozik minden, amiről nem akarunk, hogy mások tudjanak. Emberrablás, titkos mentőakció, minden ilyesmi. Persze, az, hogy valami titkos, nem jelenti azt, hogy tényleg az is marad, az istenek, ha ahhoz van kedvük, bármikor kiszivárogtathatják azokat is. Minden lépésről három példány készült, a titkosak esetében kettőt tartottak meg az irányítók, egyet a csapatok, a nyíltaknál pedig egyet, az irányítók, egyet a csapatok, és egyet oda kellett adni az általunk választott média-csapatnak, hogy közzé tehessék a hírt Twitteren, vagy a blogjukon. A két nap alatt a Twitter volt a legfőbb információforrás, ahol (szigorúan védett profilokkal, nehogy magukra vonjuk az igazi CIA figyelmét) kommunikálhattak egymással a csapatok.

A nap végére így nézett ki a nyílt lépéseket hírdető tábla

Eszmecsere a Twitteren

Ahogy elfoglaltuk az irányítószobánkat, mi rögtön próbáltuk kiszabadítani a Greenpeace-eseket, illetve nekiállni annak a tervnek, hogy megöljük szép lassan az egész NOB-csapatot. Persze, ha valaki meghalt a játékban, 15 perc múlva vissza is térhetett, szóval nem volt akkora veszteség ez senkinek. Az istenek az előbbire azt mondták, meggondolják (másnap aztán kaptunk üzenetet, hogy a Greenpeace-mentőakció sikertelen volt), de egyik tervünket sem fogadták el a NOB-tagok megöletésére, mondván nincsenek eléggé kidolgozva. Hogy jutottunk be a hivatalos fogadásra? Melyik cégnek dolgoztak az embereink, és hogy jutottak keresztül a szigorú biztonsági ellenőrzéseken? Honnan van távcsöves puskánk? És ilyesmik. Ezért volt nehéz terrorista-csapatban dolgozni, mert ha egy hírszerző ügynökség vagyunk, senki még csak meg sem kérdőjelezte volna, honnan szereztünk ciánt. Az első este aztán nagyjából semmit nem sikerült elérnünk, szövetségeseink sem voltak, pedig mint már említettem a valóságban a Kaukázusi Emirátus közel áll egymáshoz a grúz titkosszálgattal, de az itteni grúz csapat inkább úgy döntött, kicsit másképp játszik. (Például már a második körben megadták Abháziának és Dél-Oszétiának az önállóságot, ami egyáltalán nem valószerű cselekedet...) Az utolsó pillanatban aztán kaptunk egy ajtón alatt becsúsztatott papírt a Szocsiban felállított ideiglenes brit nagykövetség címével, és le tudtuk adni, hogy másnap rögtön azzal szeretnénk kezdeni, hogy azt felrobbantjuk.

Aztán másnap kiderült, hogy a cím egy kínai étteremhez tartozott, és kicsit elszomorodtunk, de csak addig, amíg rá nem jöttünk, hogy ezzel is épp elég pánikot okoztunk ahhoz, hogy egy napra felfüggesszék az Olimpiát, és hogy minden hírszerző ügynökség mozgosított miatta minden létező egységet. Szóval utána még felrobbantottunk pár random éttermet és kávézót, amit Tripadvisor-ön találtunk, meg egy vasútállomást, és teljesen véletlenül a Roki-alagutat is. Délutánra már annyira megutált minket mindenkit, hogy az összes csapat vérdíjat tűzött ki a fejünkre. Egyik csapattársunkat az oroszok rabolták el, és Spice Girlst hallgattatva vele próbálták kiszedni belőle az információt, egy másikat az amerikaiak tepertek le a földre és öltek meg, engem, miközben az irányítók ajtaja előtt várakoztam, hogy leadjam a papírjaim, a grúzok fogtak el, és aztán eresztettek is el pár perc múlva, mert épp titkosan értekeztek a britekkel, amit nem kellett volna hallanom. Alig léptem ki az ajtón, a Kreml emberei már le is lőttek. Akármennyire is volt jó móka a fel-alá rohangálás és agresszív fogócskázás, idegesített, hogy egyrészt nem tudtam, hol tartózkodik a csapatom, másrészt nem tudtam, mi történik a játékban éppen azon kívül, hogy mindenki popón szeretne lőni a játékfegyverével. 

Szerencsére nagyjából egy órán belül lecsillapodtak a kedélyek, és a csapat megtalálta egymást a fő-szobánkban. Dél-Oszétia és Abházia is meglátogatott minket, hogy lenne-e kedvünk egyezséget kötni, aminek a lényege, hogy megkapjuk a saját országunkat, ha felhagyunk a céltalan robbantgatásokkal. Mivel az irányítók is azt javasolták, miután pár tagunkat már másodjára ölték meg, hogy talán ideje lenne szövetségeseket keresni, belementünk az alkuba. El kell ismerni, hogy a tervük zseniális volt. Azt mondták, hogy rendben, este hatra, a csapatunk összes tagja jelenjen meg Déli-Oszétia szobájában, ahol megírjük a nyilatkozatot, ott lesz a másik két teljes csapat is. Mi persze örültünk a fejünknek, mert a saját ország volt az egyik, amit szerettünk volna elérni a játékok ideje alatt, mint a kisgyerekek szökdécseltünk a megbeszélés helyszínére. A terroristák is győzhetnek, hehehe!

Ami következett, az valami tökéletes Trónok Harcás, Vörös Mennyegzős húzás volt, komolyan csak annyit hibázott a két csapat, hogy nem kezdték el játszani a Castemere-i Esőket.

 Ugyanis, pont mikor aláírtuk volna a papírokat, megjelent az egyik orosz hírszerző csapat és addig lőttek minket szivacslövedékekkel, amíg ki nem fogyott a táruk. Utána mindenki nevetni kezdett, és szépen kirúgtak minket a szobából. Matt, a nemhivatalos vezetőnk, azonnal eltűnt, mi pedig elhatároztuk, hogy kész, feladjuk a komoly játékot, az utolsó napon mindenféle hülyeséget eszelünk ki, hogy jól szórakozzunk. Egyedül Ruth volt az, akinek még mindig kedve lett volna komolyan venni az egészet. (Ő egyébként rajtam kívül az egyetlen lány volt a csapatban, jó dolgunk is lett volna, de a többi négy fiúból kettő meleg volt.) A többiek azt is kitalálták, hogy öljük meg Mattet, mert ő volt az, aki kezdeményezte az egész egyezséget a másik két csapattal (szerencsére azt elfelejtették, hogy nem hivatalos segédjeként én is támogattam az ötletet). Én komolyan elkezdtem aggódni miatta, mert tényleg nagyon szomorúnak tűnt, és mikor megtaláltam, megtudtam, hogy egész délután rosszul volt, kétszer hányt, egyszer még vér is volt benne. Végig mellette voltam, amíg különféle orvosokat hívtak a felnőttek, ami jó, mert úgy tűnik, szereztem egy újabb barát-félét. Megbeszéltük ugyanis, nem miközben haldoklott, hanem másnap, mikor már visszaértünk, hogy együtt utazunk majd Londonba, mikor én hazamegyek decemberben, ő pedig egy barátját látogatni. A régi, terrorista-idők kedvéért. 

Aznap este a bárban mindenki rajtunk nevetett még mindig, nem is maradtunk sokáig, inkább terrorista pizsibulit tartottunk a mi fő-szobánkban és bort ittunk, meg Matt ágyán fetrengtünk (aki egy gyors kórházi látogatás után, ahol kiderült, hogy szerencsére semmi komolyabb baja, egyszemélyes szobát kapott, hogy aludja ki magát).

Másnapra Matt újult erővel tért vissza, azonnal maga mellé rendelt engem, hogy dolgozzunk ki egy tervet arra, hogy megszerezzük a saját országunkat, mert az utolsó nap mindig egy őrület, az irányítók annyira már nem foglalkoznak a hitelességgel. Közben a többiek még mindig a hülyülős terveken dolgoztak, így az utolsó napon, míg a többi csapat atombombát dobott egymás országára, mi:

- Megszereztük a nagyjából két városból álló saját országunkat

- Kiraboltunk pár italboltot Oroszországban, ahonnan 100 üveg vodkát vittünk el

- Megölettük a NOB-elnökét, majd kivégzetük, és a videót feltettük YouTube-ra, ami az első órában 3 milliós nézettséget ért el

- Páran meghaltunk a NOB-bérgyilkosa által, aki azután lőtt le, hogy gyanútlanul sétálgattam a folyosón, miután megöltük az elnöküket

- Elraboltunk egy brit diplomatát, akitől szereztünk 3 millió fontot

- Egy emberünk, diáknak álcázva magát felrobbantotta az egyetem nemzetközi politikai épületét

- Fotókat tettünk közé az orosz titkosszolgálat vezetőiről ahogy kiskorú prostituáltakkal szórakoznak (ezen különösen jót nevettek az irányítók)

- A 3 millió fontunkkal, a 100 üveg vodkánkkal, a brit diplomatánkkal, és Csoporttárs Alexszel (aki a média-csapathoz tartozott, de végig nekünk dolgozott) fogtuk magunkat és leléptünk Ecuadorba, mielőtt az oroszok atomot dobtak volna az egész Kaukázusra.

Az Olimpia utolsó napján meghalt Justin Bieber, és kiderült, hogy a kabalaállat végig egy fegyveres gyilkos volt, aki megölte Putyint végül. Egy óriási kavarodás volt az utolsó egy óra, de nagyon vicces, főleg azért, mert a végén, terrorista-csoporthoz képest egész jól sikerült számunkra a játék, azt is kis előző esti malőrt leszámítva.

Győztest nem hirdettek, mindenki kapott egy doboznyi édességet, és olyan kategóriák voltak, mint a legjobban öltözött csapat, a legjobb tweet, vagy a legvalószerűtlenebb döntések (utóbbi kategóriában mi lettünk az ezüstérmesek, a grúzok után). 

Összességében, nagyon jól éreztem magam, csak azt sajnálom, hogy nagyon sokan túl komolyan vették a játékot, főleg a hozzám hasonló elsősök, és még akkor sem nagyon beszéltek velünk, mikor épp szünetelt a játék, arra hivatkozva, hogy terroristák vagyunk. De jó kajákat kaptunk, nagyon régen nevettem már annyit, mint a terrorista pizsibuliban, és nagyon aranyos embereket ismertem a csapatomból. Már csak abban reménykedek, hogy jövőre nem terroristának kell lennem majd, mert tényleg nehezített pályán kellett mozognunk emiatt.