2014. június 24., kedd

018. Season finale

Jó régóta tartozok már ezzel a bejegyzéssel, kicsivel több mint két hete itthon vagyok már, és ez a bejegyzés még bőven az az előtti időkről fog szólni.


Legutóbb ott hagytuk abba, hogy két hét van az utolsó vizsgáig. Abból a kettőből szép lassan egy hét lett, én pedig naponta válogattam, hogy pontosan melyik európai ország politikájából szeretnék felkészülni. Először próbálkoztam a találomra kihúzós módszerrel. Felírtam egy-egy lapocskára mind a nyolc megtanulnivaló ország nevét, és kihúztam kettőt. (A vizsgán két kérdésre kellett válaszolni, mindegyik egy adott országra vonatkozott.) Először kihúztam Olaszországot és Oroszországot. Ezzel addig meg is békéltem, amíg el nem kezdtem olvasni az Olaszországra vonatkozó részt a tankönyvben, és szép lassan arra lettem figyelmes, először oldalanként, majd soronként, hogy csukódik le a szemem. Az ember azt hinné az olaszok politikája érdekes a korrupcióval meg csalásokkal meg mindenféle szexbotránnyal... hát nem az. Gyorsan taktikát váltottam. Ugyan Svédország nem hozott szerencsét az esszénél, mert csak négyest kaptam, de gondoltam azt már egyszer megtanultam, csak át kell olvasnom megint megkönnyítem a saját dolgom. Ezzel ez el is volt intézve. 
Oroszország ugyan érdekesebb volt, mint Olaszország, de cserébe sokkal bonyolultabb is. Így végül annak is búcsút mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva a Sors által hozott döntéseket, és inkább Lengyelországot tanultam meg helyette. Ahhoz képest, hogy a vizsga előtt egy héttel meg ezzel a cserélgetéssel voltam elfoglalva, magabiztosan indultam neki a vizsgának, ami nem a nagyteremben, hanem az egyik tornateremben volt. Összetalálkoztam lengyel minionjaimmal, természetesen nekik is Lengyelország volt az egyik választott témájuk, és beszélgettünk mindenről, ami nem politika. Lassan beengedtek minket, ismét rengeteg ismeretlen arccal találkoztunk, de azért is, mert tengerbiológusakkal együtt írtuk a vizsgát. Megtaláltam a már szerencsésnek számító 18-as ülőhelyet, lehuppantam, és nekiálltam felfirkálni a nevem a jelenléti lapra, és a munkafüzet elejére is. Közben gyorsan elolvastam a kérdéseket, és megnyugodtam, hogy Lengyelországhoz és Svédországhoz is olyan kérdés tartozik, amire tudok majd válaszolni, és több oldalon keresztül rizsázni.
Már kezdtem volna megnyugodni, hogy minden rendben lesz, mikor olyan dolog történt, amire nem készültem fel legvadabb álmaimban sem... az Ősellenségem megjelent a színen és gonosz kis félmosollyal az arcán ledobta magát az előttem lévő székbe.
Stop. Álljunk meg egy pillanatra, Még nem beszéltem az Ősellenségemről.
Januárban történt a dolog, az első Európai politika órán. Már helyet foglaltam, kényelmes, a helyen, ahová mindig ülök, és nagyon jól éreztem magam, hasonlóan, mint a vizsga előtt. Amikor megjelent Ő. Ballonkabátban, öltönyben, aktatáskában a kezében, gondosan fodrászolt és zselével hátrasimított fekete hajjal, szemüvegben és a lehető legcsúnyább, legundorítóbb bajuszkezdeményezéssel, ami minden tinédzser, vagy fiatal felnőtt férfi leggusztustalanabb kiegészítője lehet. Tudjátok, ami nem igaz bajusz, csak olyan bajusz-féle. Majdnem összetörtem a kezemben tartogatott a tollat, annyira felidegesített az a bajusz. A minionok is látták, hogy valami nem lehet rendben, mert fél perccel előbb még udvariasan nevettem valami péniszes viccen, és egy emberként arra fordultak, ahová én, hogy megnézzék, mi a baj. 
- Ez a bajusz... a legrondább bajusz, amit valaha láttam, és nagyon feldühít! - mondtam, ők pedig nevetni kezdtek, és megegyeztek, hogy igen, az a bajusz tényleg undorító a srác pedig úgy néz ki mint egy posh twat. Ezzel el volt intézve a dolog, a minionok visszatértek a vicceikhez, én pedig egész órán a csúnya bajusz miatt mérgelődtem. 
Másnapra a srác bajusz nélkül jelent meg. Sokatmondó pillantást vetett rám, mikor belibbent a terembe az elengedhetetlen idióta felvágós aktatáskájával és ballonkabátjában, és még közelebb ült le hozzám, mint előző nap. Így az Ősellenségemmé vált.
Mindig felidegesít a látványa, a minionok szerint azért, mert titkon szexuálisan vonzódom hozzá, és minden vágyam, végigsimítani azon a csodás bajuszon. Beismerem, az Ősellenség bajusz nélkül nem szörnyszülött. De ez nem lényeges. Akkor is egy felvágós seggfej, és ezen nincs mit változtatni.
A vizsgás húzásával pedig a tudtomra adta azt is, hogy tudja, hogy vélekedek róla, és ő benne van a harcban. A történet folytatása, természetesen, majd a második évadból kiderül. 
A vizsgán aztán olyan történt, amire eddig talán még sosem. Majdnem elaludtam. Írtam a Svédországos kérdésre a választ, és a második oldal elején úgy éreztem, hogy én ezt meguntam, és sokkal szívesebben aludnék egyet. Ezzel nem voltam egyedül, azok közül akikkel a vizsga után beszéltem, többen mondták, hogy őket is megszállta ez a fáradtság-mumus, és alig bírták nyitva tartani a szemüket. Szerencsére mindannyian legyőztük, és befejeztük a vizsgáinkat, és azzal a gondolattal hagyhattuk el a termet, hogy vége, befejeztük az első egyetemi évünket, vár ránk az édes szabadság!
A vizsga utáni napon Rose-zal döntöttünk úgy, hogy elkirándulunk egyet a városba. Alex aznap vizsgázott, neki csak egy vizsgája volt, a kis mázlistának. Szóval, amíg ő szenvedett, mi csaptunk egy csajos napot. Végigsétáltunk a parton, vettünk fánkot a nemrég nyílt fánkozóban a mólón, aztán meglátogattuk végre a várromokat is. Amik igencsak érdekesek, mert van a középső füves területen, egy pár kőből kialakított kör, amiről nincs semmiféle magyarázat kitéve, szóval biztos valami druida imahely lehetett, vagy minek is hívják az ilyesmit. Mi felajánlottunk egy-egy koszos szalvétát (a fánkozásból) a druidák isteneinek a jó jegyekért cserébe.




A várlátogatás után valami olyasmit tettünk, ami kétségkívül a legbizarabb dolog volt, amit valaha tettem. Sírköveken mászkáltunk. Na nem úgy, hogy kerestünk egy temetőt, és ugráltunk kicsit a sírokon, ennyire nem vagyunk elvetemültek. Mindössze az történt, hogy mikor a templomot építették, nem volt elég hely az épíktezéskor az épületnek és a sírköveknek is. Ezért fogták az utóbbiakat és egy külön parkba helyezték őket, ahol lehet gyönyörködni bennük, és igen, lépegetni is, mert túl sok volt, és néhányat járda gyanánt hasznosítottak újra. A legviccesebb kétségkívül az "Evan, Evan Evans fia" feliratú volt, és arra is rájöttünk, hogy néhány velszi nagyon sokáig élt az 1800as években, néhány 100 meg 90 éves korukban haltak meg. Biztos a tengeri levegő volt rájuk ilyen jó hatással. A nézegelődés közben aztán csatlakozott hozzánk egy szürke cica is, aki ha olyan kedve volt, hagyta, hogy megsimogassuk, de főleg bogarászott csak kicsit a sírkövek között. Volt ott egy másik, fehér cica is, de az azonnal elfutott, mikor jött egy öreg néni két kutyával meglátogatni a furcsa kis parkot.






Szép lassan aztán mindenki hazament. Kezdve Luke-kal, aztán Nemzetközis Alex rögtön az utolsó vizsgánk után. Először tiltakozott, de aztán búcsúzásképp megöleltem. Mégiscsak ő az első barátom akit szereztem, és egyben a legjobb is. Talán a második évadban majd arra is választ kapunk, hogy tényleg létezik-e, vagy csupán a kitalált barátom.
Utoljára persze Alex maradt ott velem. Ennek azért is örültem külön, mert nagyon sok cuccom vitték haza magukkal a szülei a kocsival. Odafelé könnyű volt a dolgom, mentünk autóval, azt telepakolhattam cuccal. Csak arra nem gondoltam, hogy egyszer haza is kell majd mennem, és hazavinnem azokat a cuccokat. A 32 kilós bőrönd meg nagyon könnyen megtelik, mikor ki kell pakolni egy komplett koliszobát és egy konyhai szekrényt. Szerencsére az utolsó héten kineveztek egy jótékonysági szobát a mindenféle cuccoknak, amit kidobás helyet rászorulóknak adhatnak (tusfürdők, kaják, ruhák, ágyneműk, minden egyéb kacat), ráadásul Alex is megnyugtatott, hogy a szülei üzenik, hogy tetőcsomagtartóval jönnek, adjak oda nekik amennyi cuccot, amennyit csak szeretnék. 


Örülök, hogy nem láttam Alex szüleinek arcát, mikor meglátták ezt a kupacot, mert Alex ugyan azt mondta, hogy minden befért a kocsijukba, és nem volt semmi gond, még be is vásároltak, miután végeztek az összes holmi bepakolásával, azért én biztos vagyok benne, hogy a szülei jól elküldtek engem a jó büdös fenébe magukban. Ezekhez hozzájött még az ágyneműm is, ami szintén nem kis méret a szupervastag takarómmal. Valami nagyon nagy doboz csokit és egy hatalmas üveg bort kell vinnem Alex szüleinek ősszel amiért bevállalták ezt. 
Furcsa volt egyébként elhagyni a szobát. Nem csupán azért, mert szép lassan eltűntek a cuccaim a szekrényből, vagy a polcokról, főleg a dekoráció miatt. Már szinte rögtön az első nap feltettem pár posztert, hogy ne legyen annyira üres és komor a szoba, és az utolsó napokban azok nélkül lenni odabent, olyan volt, mintha nem is az én szobám lenne már. Ami igaz is, mert ősztől újabb lakója lesz, de azért ebbe is szomorú volt belegondolni. Vajon ők is ugyanolyan jól érzik ott magukat, mint én? Lesz megint egy kattant lakótárs a folyosón? Ugyanolyan büdöseket fognak főzni a többiek, hogy megfájdul a szagtól a feje? Szívesen megtudnám ezeket én is a második évadból, de valószínűleg nem fogom.




A többiről sajnos elfelejtettem "utána" képeket csinálni, de itt van például még egy poszterekkel teli tábla, amit el lehet képzelni azért üresen:



Az utolsó napok nagyon furán, gyorsan és stresszesen teltek. Alexszel persze főleg amiatt aggódtunk, hogy be fognak-e férni kettőnk cuccai a kocsijukba. Valahányszor átjött hozzám, hosszú percekig bámulta a csomagjaim és közben hangosan ciccegett vagy aggódását fejezte ki, és olyankor el kellett hallgattatni egy kis édességgel, amit valami fiók mélyén találtam hánykolódni. 
Néhányszor megtettem már az utat Aberből hazafelé, egészen pontosan háromszor, de sosem izgultam még ennyire előtte. Féltem, hogy annak ellenére, hogy csaknem egy egész charity shopnyi cuccot adtam Alexéknek, tele lesz a bőröndöm. Vagy nem fognak beférni a dolgaim a kocsijukba, és ott kell hagyniuk egy bőröndöt, vagy az ágyneműm, vagy a poszteres kartoncsövem. Féltem, hogy Alex nem fog felkelni időben, és nem fogom tudni odaadni neki a szobakulcsom, és a bőröndjeim ott fognak állni egész nyáron a cuccaimmal, amíg valaki az egyetemtől ki nem dobja őket.
Aztán Alex persze felkelt időben, és ugyan az eső esett, én elhatároztam, hogy az utam akkor is rendben fog zajlani, mert a szerencsebugyim van rajtam, és olyankor semmi komolyabb baj nem érhet. Aztán elég hamar elkezdtem aggódni azon, hogy a szerencsebugyim esetleg elvesztette szerencsehozó erejét, mert épp ballagtunk a buszmegálló felé a cuccommal, mikor rájöttem, hogy az íróasztalomon felejtettem a buszjegyem. Gyors sprint vissza, közben Alex haladt tovább a bőröndömmel. Aztán kiderült, hogy a szerencsebugyim még mindig tökéletesen működik, mert az első dolog, amit megláttam az épület bejárati ajtajának zárjában, az Alex kulcscsomója volt. (Miután Luke hazament, rábízta a kulcsát, szóval Alex szabadon tudott bejárkálni az épületünkbe.)Ki tudja, mi lett volna azzal a rengeteg kulccsal, ha én nem rohanok vissza a jegyemért?
Mire megszereztem a papírt, és lefutottam az egyetem épületei között, Alex már a buszmegállóban volt a bőröndömmel, és nagyon megörült a kulcsainak is. 
Megfogadtam magamban, hogy nem fogok sírni. Azért persze a biztonság kedvéért nem sminkeltem ki magam, de bíztam abban, hogy be tudom tartani a saját magamnak tett fogadalmam. Ami egészen addig ment is, amíg meg nem jelent a sarkon a buszom, és körülbelül egy percem volt a felszállásig. Hirtelen nem szerettem volna otthagyni Alexet, és a nyomorult esőt sem, legszívesebben azonnal kerestem volna egy zugot ahol meghúzhatom magam a nyárra, csak ne kelljen otthagynom a várost. 
Aztán persze ez nem történt meg. A busz leparkolt, a sofőr bácsi, ahogy az már megszokott, nagy kínok között betette a bőröndöm a csomagtartóba, miközben én még továbbra is sírtam, és Alex próbált megnyugtatni.
- Szeretlek - mondta aztán hirtelen Alex, én pedig egy pillanatra sírni is elfelejtettem.
Azt is megmondom, miért. Nyolc hónapja vagyunk együtt (ha jól számolom), és azalatt a nyolc hónap alatt mindössze egyszer mondta ezt, és az különleges alkalom volt, mert én sírtam, ő majdnem sírt és mellettünk Luke próbálta nem kiköpni a tüdejét egy kiadós futástól. A teljes sztorit már leírtam egy korábbi bejegyzésben. A lényeg, hogy bár nagyon sok különféle módon kimutatja, hogy szeret, vesz nekem citromos vizet, vagy gumicukrot, mikor nem is kérek, megengedte, hogy ledőljek a szobájában délután, mikor nálam éppen túl hangosak voltak az emberek, vagy megint valami büdöset főzött valaki, akármennyire is jó egy buli, ha én haza szeretnék menni, vagy alapból otthon maradni, mindig velem tart és persze ott van az a dolog is, hogy hazavitte majdnem az egész koliszobám tartalmát. Tudom, hogy szeret. Ő is tudja, hogy én szeretem, csak egyikünknek sem megy könnyen, hogy ki is mondjuk az ilyesmit.
Még mindig a könnyeimet próbáltam visszatartani, és amikor megszólaltam a hangom leginkább elfúló csipogásra hasonlított:
- Én is szeretlek - mondtam, és felszálltam a buszra.

1 megjegyzés: