2013. szeptember 28., szombat

004. Mindenki túlélte az első hetet

Persze, nem volt túl nehéz dolgunk, mert az első hét az úgynevezett Freshers Week volt, ami azt jelentette, hogy rengeteg programot, ismerkedős estet, bulit és hasonló dolgokat rendezett az egyetem nekünk. Voltak komoly részei is, nyilván, ide tartozik például a regisztráció. Ami a Neptunon edzett embereknek, vagyis nekem is, olyan, akár egy csoda. Leültem a néni elé, megmondtam mi a nevem, és mit tanulok, ő beregisztrált, hazaérkeztem, felvettem az óráim, szintén nagyjából két perc alatt, és voilá, minden meg is van oldva. Idegeskedés, hajtépés és agyfaszok nélkül.
Igazából annyi minden történt, hogy úgy érzem, mintha nem egy hete, hanem már egy hónapja itt lennék, de megpróbálok összeszedni mindent, ami történt. A tegnap esti két pohárnyi Halálcsillag nevű alkoholmentes üdítőitalnak, és hatásainak hála, lehet nem is lesz ez annyira egyszerű, mint én azt gondolom.



Pénteken költöztem be a kollégiumba. Először azt kellett megtalálni, hol lehet felvenni a szobakulcsot. Szerencsére segítőkész, forgalomirányitó bácsik segítettek eligazodni mindenkinek a campus útvesztőjében. Sárga pólós, hero-nak nevezett felsőbbévesek pedig szorgalmasan irányítottak mindenkit a Cwrt Mawr nevű kollégium recepciójára. Apu elkísért ugyan, de a szülőket és a gyerekeket kétfelé osztották. Amíg mi megkaptuk a kulcsainkat, és egy kis üdvözlőcsomagot (kissé használhatatlan) térképekkel, orvosi papírokkal, és hasznos információkat tartalmazó füzetecskékkel. Óriási mázlim van, mivel az én épületem, azaz a Rosser kollégium E-épülete majdnem a recepció szomszédjában található. Sőt, a campuson mindent meg lehet közelíteni maximum tíz perc alatt gyalog. Azok a szerencsétlenek, vagy szerencsések, attól függ, hogy nézzük, akik a tengerparti épületekben laknak, minden nap sétálhatnak fel a Végzet Dombján, akár többször is, ha olyan hosszú szünet van az óráik között, hogy nem tudnának itt fent mit csinálni.


Most már lényegesen barátságosabb és kupisabb a látvány.

Ez a kis dobozocska várt minden beköltözőt. Tele mindenfélével, amire egy egyetemistának szüksége lehet. Például gumicukor.

Miután minden cuccom beköltözött a szobába, kicsit még elmentünk kirándulni a városba. Van ugyanis egy domb, amire kisvasút, vagy valami ahhoz hasonló, viszi fel az embereket és lehet gyönyörködni a tájban. Extrémebb sportolók gyalog is teljesíthetik a távot. Egyetemisták, akik naponta megküzdenek a Végzet Dombjával nevetve futnak fel oda.







Gyorsan bevásároltunk még kajából, hogy legalább az egyetem első heteiben ne éhezzek. Szerencsére az Iceland nevű boltban nagyon olcsón lehet fagyasztott készkajákat vásárolni, ajánlom minden itteni egyetemistának, au pairnek, vagy bárkinek, aki lusta főzni, és szeretne még spórolni is.
Anyuékkal felfedeztük még a Diákönkormányzat épületét is, ahol van bolt, éttermek, egy Starbucks, és nem mellesleg ott tartják a bulikat is.



Ugyan péntek este már lett is volna az első buli, de én azt kihagytam, mert kissé elfáradtam az egész napos rohangálásban, idegeskedésben, és minden ilyesmiben. De pár ember beszámolója szerint nem is volt akkora durranás, mivel alig költöztek még be emberek, és a nagy részük hozzám hasonlóan jobb progamnak gondolta azt, ha korán ágyba bújik.
Szombaton többen érkeztek, aznap este volt az első, hivatalos évnyitó buli is. Én maláj lakótársammal, J.J.-vel indultam útnak, de időközben valahogy elvesztettük egymást. Nekem volt jegyem, neki nem, ő beállt a kilométeres sorba venni egyet, engem meg terelgettek előre a biztonsági emberek, hogy menjek, menjek, nekem szabad utam van. Eleinte borzalmasan megijedtem, nyilván, mert ott találtam magam a buli közepén egyedül. Szóval kissé kényelmetlenül indult az este, sörözgettem egymagamban, néha beszélgettem egy-egy emberrel, akik aztán hamar eltűntek mellőlem. Megfogadtam magamban, hogy legurítok egy vodka-felest, aztán hazemegyek aludni. A sorban aztán valahogy szóba elegyedtem a mögöttem álló két német fiúval, Maxszel és Isaackel, akik "véletlenül" hat darab felest rendeltek maguknak, és megkértek, segítsek be nekik. Így történt, hogy velük töltöttem az estét, és többet még piára sem kellett költenem, éljen.


Valamikor hajnali egy körül indultunk haza, mármint először a Penbryn kollégiumba, mert valaki azt mondta, ott is tartanak valamiféle bulit, de mire odaértünk, inkább már kezdett elálmosodni mindenki, szóval mi sem maradtunk sokáig.
Vasárnap, ha jól emlékszem, a nemzetközi diákok köszöntője volt. Végre találkoztam nemzetközi politikás tanulókkal, de ők Erasmus-osok és felsőbb évesek voltak, szóval nem hiszem, hogy sok közös óránk lenne. Ugyanakkor feltűnt, hogy a németek itt is ugyanúgy viselkednek, mint Amerikában, kis csoportokba verődve, németül beszélgettek egymással. Szerencsére találtam egy lányt, Grit-et, aki hajlandó volt angolul megszólalni, és abban is egyetértett velem, hogy az ingyenkajánál nincs jobb dolog a világon, és jól betáraztunk magunknak miniszendvicsekből és quiche-ekből a fogadáson. Evés közben aztán csatlakozott hozzánk Jay is, egy londoni srác, aki az előadás alatt Grit mellett ült. Elmondta, hogy előző este a buliban megígérte az egyik lakótársának, egy csendes és visszahúzódó lánynak, Charlotte-nak, hogy talál majd neki barátnőket, és benne lennénk-e, ha megviccelnénk azzal, hogy eléállítunk, és kijelentjük mi vagyunk az új legjobb barátai. Persze, hogy benne voltunk, persze szegény Charlotte nagyon meg volt illetődve, de aztán ahogy beszélgettünk, kezdett felengedni. Meg is beszéltük, hogy elmegyünk este pubozni egyet, a The Varsity-be, a város 52 kocsmája közül az egyikbe.
Nem ittunk sokat, mert még mindenkiben élénken élt az előző esti vodkák és jagermeisterek emléke, de jót beszélgettünk. Ráadásul tőlük kaptam a Moneypenny becenevet is.

Hétfőn volt az egyetem sportcsapatainak a vására. Ez annyiból állt, hogy egy nagy, fehér sátorban mindegyik megkapta a saját asztalát, és csábíthatta magához az embereket. Én rengeteg mindenkinek az e-mailes listájára feliratkoztam, de csak azért, mert nem akartam megbántani őket azzal, hogy azt mondom, bocsi, de a sportod legkevésbé sem érdekel. Ráadásul a ping-pongosok annyira megörültek nekem, hogy lány létemre érdekel a sportjuk. Végül ezek közül egy lacrosse-edzésre mentem el. Ha valaki nem tudja, mi az a lacrosse, nézzen meg egy Teen Wolf részt, aztán térjen vissza a blogra. Lelkesen hagytam ott a pályát két brazil lánnyal, akikkel aztán elmentünk egyet fish & chipsezni is, de most már nem vagyok benne biztos, hogy kéne sportolnom. Épp elég testmozgás az, hogy megmászom néha a Végzet Dombját.
Kedden hasonló program volt a sátorban, csak éppen a különféle egyetemi klubok vették át az irányítást. Ezek közül öt olyan van, ami igazán érdekel, holnapig adok magamnak gondolkodási időt, hogy eldöntsem, csatlakozok-e mindegyikhez, vagy kiválasztom a három legfontosabbat, és csak oda csapódok. A nemzetközi politika, a csupa lányokból álló mellrák ellenes klub, az ateisták és humanitáriusok klubja, a Doctor Who klub, illetve a krízisjáték klub. Utóbbi jó gyakorlás lenne az évente megrendezésre kerülő nemzetközi politikás krízisjátékra. Ráadásul az első játékon, jövő hét szombaton, Szíria helyzetét kell majd megoldanunk. Én Oroszország csapatába jelentkeztem, remélem kapok valami jó kis orosz kémnői feladatot. 
Azt hiszem aznap este volt a nemzetközi politikai fogadás, ahol találkoztam Nemzetközis Alexszel, akivel nagyjából tíz perc után megegyeztünk abban, hogy öribarik leszünk. Ő is hírszerzést tanul, szereti a Welcome to Night Vale-t, és utálja ha nagy a tömeg valahol. 
Szerdán a lacrosse-csapattal mentem volna pubozni, de lekéstem a találkozót, egyedül meg nem akartam nekivágni az útnak. Még jó, a ház előtt ugyanis összetalálkoztam egy csapatnyi cigiző emberrel, akik voltak olyan kedvesek és meghívtak a saját emeletükre iszogatni, aztán meg a tengerpartra tábortüzezni. Végül csak hárman maradtunk, Luke, Lakótárs Alex, meg én, és ugyan a tábortüzet nem találtuk meg, de szépen eliszogattunk egy üveg bort a parton, miközben néztük a tengert. Begyűjtöttünk egy magányosnak tűnő lengyel fiút, akiről kiderült, hogy igazából nem magányos, csak kedve volt egyedül sétálni. Utána beleakadtunk egy csapatnyi betépett fiúba, akiknek nagyon megtetszett a fekete rúzs, ami Luke és Alex száján is virított, és kértek egy gyors sminkelést Luke-tól. Valahogy az este végére mindenkin fekete rúzs volt, csak rajtam nem, mert én nem voltam elég részeg ahhoz, hogy elhiggyem, jól állna nekem.
Az este a Pier Pressure nevű helyen végződött, ami, mint a nevéből is ki lehet találni, egy mólón van. Szerintem az előző bejegyzésben még kép is volt róla. Azt mondják, ha nagyon sokan vannak bent, lehet érezni, ahogy mozog a móló és a talaj meg ilyesmik.
Csütörtökön egy Szíriáról szóló előadás volt a nemzetközi politikai kar épületében (ahol amúgy egy óránk sem lesz tartva), érdekes dolgokat mondtak az előadók, bár Nemzetközis Alexszel abban reménykedtünk, hogy majd egymásnak esnek a vita folyamán, ami sajnos nem következett be.

Az én fejem pont nem látszik, de Alex loboncát felismerem.



A beszélgetés után Alex addig nyúzott, amíg bele nem egyeztem, hogy elkísérjem a videójátékos klub kocsmatúrájára. Igazából nem sokáig maradtunk, mert nem éreztük jól magunkat, valahogy nem igazán akartak beszélgetni egymással az emberek, ha mégis, akkor csak arról kérdezgettek, milyen videójátékokkal játszunk, és mikor én erre azt feleltem, hogy nekem mindegy, ameddig tetszik a története a játéknak, úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, Luigit jobban szeretem, mint Mariót. Szépen lassan inkább leléptünk, Alex visszakísért, és a hazafelé úton megbeszéltünk olyan fontos témákat, mint hogy melyikünknek ki a kedvenc Doktora, vagy hogy be kéne áldoznunk a diákhitelünket és építtetni belőle egy mozgólépcsőt a Végzet Dombjára. 
A kollégium előtt összefutottam aztán Lakótárs Alexszel, akivel megbeszéltük, hogy pénteken felmegyek az ő emeletükre megünnepelni az egyik srác szülinapját. Aztán még elmentem vele cigit is venni, mert... hát csak mert szerettem volna vele lenni egy kicsit, na. Cigit ugyan nem kapott, mert otthon hagyta a személyijét, de beszélgettünk a délelőtti tűzvédelmi előadásról, és megegyeztünk, hogy mindkettőnket tökéletesen paranoiássá tettek, és azon gondolkoztunk egész nap, kikapcsoltuk-e a sütőt, vagy kihúztuk-e a mobiltöltőt és nem gyújtjuk-e fel a házat.
Péntek reggel aztán mindannyian a tűzjelző hangjára ébredtünk. Mire pizsamában és kómás fejjel mindenki kicsoszogott a folyosóra, már abba is maradt a zaj, szóval megbeszéltük, hogy csak tesztelték a szerkezeteket és mehetünk aludni.
Épp miközben ébredeztem, jött egy sms-m Jaytől, hogy aznap van a szülinapja, és a banda elmegy vacsorázni egyet, lenne-e kedvem velük tartani. Nagyon szívesen mentem volna, de már előbb meghívtak máshová, és ráadásul egy olyan helyre, ahol esély volt rá, hogy Lakótárs Alex is ott lesz.
Plusz túl fiatal vagyok én még ahhoz, hogy komoly vacsorával ünnepeljem valakinek a szülinapját. 
Erre Jay visszaírt, hogy oké, de akkor legalább menjünk el együtt reggelizni a Penbryn kollégium éttermébe, hogy lásson. Mivel még nem reggeliztem, belementem. Lehet, hogy számító kis dög vagyok, és ezzel a húzással megint nyertem magamnak plusz öt évet, amíg nem fog működni egy kapcsolatom sem, és lassan már ott tartok, hogy 70 évesen találom meg életem szerelmét.
Jót beszélgettünk azért, aztán Jay utána elment a liberális párt egyetemi klubjának találkozójára, én pedig üldözni kezdtem a személyes tutorom. Sikertelenül. Pedig nála vannak a személyre szabott vonalkódok, amiket az esszéimre kell tennem. November 18. az első leadási határideje, addig csak elcsípem.
Az esti buliig nem sok érdekes dolgo történt. Cseverésztem kicsit Skype-on Nemzetközis Alexszel, megbeszéltük, hogy melyik témát választjuk az esszénknek a két világháborúról szóló órára, és igazából ennyi. 
Mikor felértem az emeletre, senki olyan nem volt ott, akit ismernék. Szerencsére az ünnepelt, Jack (legalábbis azt hiszem így hívják...), emlékezett rám szerda estéről, és azonnal a kezembe nyomott egy borospoharat (nem üresen, persze), aztán a következőben pedig ott termett mellett egy másik fiú, Dafydd pedig vodkázni szeretett volna valakivel. Olyan nagy felespoharakat sikerült szereznie, hogy én nem tudtam egyben lehúzni az egészet, de mire megemberelhettem volna magam, hogy lehúzom a másik felét is az innivalómnak, Lakótárs Alex már meg is itta helyettem. Örültünk egy sort egymásnak vele is, meg Luke-kal is, aztán gyorsan ittunk valamit, amiben whisky volt, de valami különleges whisky mert még én is meg tudtam inni, pedig gyűlölöm a whisky ízét, de tényleg.
Miután mindenki kellőképp jó állapotba került, elindultunk a városba. Az első célunk a Harry's volt, az a hely, ahol anyuékkal is megszálltunk. Legtöbben simán bejutottunk, de Luke otthon hagyta a személyijét, szóval Alexszel gyorsan visszaszaladtak érte. (Bár, túl gyorsan megjárták ahhoz képest a Végzet Dombját, szóval szerintem taxival mentek.) Én addig Dafyddnak, Jacknek (?) és Debnek bizonyítottam be, hogy a magyarok milyen sokat tudnak inni, anélkül, hogy bármi bajuk lenne. Mikor beesett Luke és Alex még velük is ittam valamit, aztán indultunk tovább.
Valahogy szétszakadt a csoport, és hárman maradtunk, ugyanúgy mint szerdán, de nem gond, elvoltunk, ostoba kvízes játékgépekkel játszottunk, és a vállalhatóság határán álló képeket készítettünk egymásról.


Dafydd és Deb

Dafydd, Jack(?), Deb

Luke, Alex

Luke, Alex és én, a Halálcsillag koktélok után

Nem tudom, a többiek mit csináltak, amíg mi elvoltunk a Cambrian pubban (ahol a bejárati ajtó felett buborékfújó gépezet van, és minden egyetemi klubnak és sportcsapatnak van saját itala), de azzal hívtak minket, hogy a parton vannak, taxit hívtak, ideje hazamenni. Rohantunk, mint az őrültek, de sikeresen elértük a Végzet Dombjára tartó különjáratot. 
Csak azt remélem, hogy a 3. évfordulója a 20. szülinapomnak, jövőhéten hasonlóképp sikerül majd, bár nem vagyok benne biztos, hogy bárki is emlékezni fog rá, mikor van a szülinapom.


5 megjegyzés:

  1. Névtelen29/9/13

    Szia.

    Egy lelkes olvasód vagyok az amerikai blogodat is követtem.
    Elég esemény dúsan telt ez eddig eltöltött időd. : ))
    Amúgy nem vagy te egy kicsit alkesz?:D csak viccelek : )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha egyetemre jár az ember, valahogy akaratlanul is alkesz válik belőle. Ez már csak ilyen. :)

      Törlés
    2. Ezt csak megerősíteni tudom... :D Pont a múltkor viccelődtünk ezen a barátaimmal, hogy az alkoholista meg az egyetemista szavaknak szinonimáknak kellene lenniük... :D

      Törlés
  2. Bebe, szuper az új blog! mégmégmégmégmég írj, sokat és gyakran :D nagyon kíváncsi vagyok rá hogy milyeneke az óráid, milyenek a tanárok és all in all az egész :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, köszönöm :) Igyekszek írni, ígérem, hamarosan jövök majd bejegyzésekkel, csak annyira nem egyszerű dolog ez. Mármint időt szakítani a blogra. Meg érdekes dolgokról írni. De nem fogtok lemaradni semmiről, ígérem :)

      Törlés