015. A Második

Hihetetlen, hogy úgy eltelt a második félév a suliból, hogy én nem írtam semmit ide. Egy árva betűt sem. Sokszor gondoltam rá, tényleg. Sokszor már majdnem neki is álltam, hogy akkor bizony írni fogok arról, mit adtam Alexnek szülinapjára ajándékot, hogy telt a Valentin-nap, úgy, hogy életemben először volt kivel ünnepelnem, hogyan maradtam le Luke szülinapi banzájáról, vagy, hogy milyen a Szent Patrik-nap, mikor igazi írekkel ünnepli az ember. Aztán, mindig arra gondoltam, hogy a fenébe is, vajon érdekli ez egyáltalán az embereket? Hiszen nem történik velem semmi érdekes. Nem járok a világ különféle egzotikus részein, egy eldugott kis walesi városban lakok, ahol a legnagyobb esemény az, ha kiönt a tenger.

Aztán néha rájövök valamire: sokan még tengert sem láttak testközelből. Nem jártak Walesben, és a bárányokkal teleszórt dombok látványa nem hétköznapi lenne számukra, hanem érdekesség. Talán még csak nem is hallottak olyanról, hogy valaki transznemű legyen, nekem pedig van egy nagyon jó barátom, aki által tudom, milyen az ő életük. Arról nem is beszélve, hogy mennyi éven keresztül olvastatok arról, ahogy különféle fiúk miatt szenvedtem (csak az amerikai blogon hány, meg hány fiúról volt szó, te jó ég), és most, hogy akad valaki, aki egy tündérbogár, és képes az éjszaka közepén átrohanni a fél egyetemen, mert aggódik miattam, még csak nem is írok arról, mi van vele.

Nem tudom mennyire fogok jövőre (mármint a következő suliévben) többet írni. Talán semennyire. Majd meglátjuk. Addig is, íme egy rövidke (?) összefoglaló arról, mi történt velem január óta, több pontra szedve.

1. Iskola

A legfontosabb, természetesen. Ebben a félévben, csakúgy mint az előzőben, három darab tantárgyunk volt. Tudom, tudom, bele ne dögöljünk a sok tanulnivalóba. Háború, stratégia és hírszerzés, nemzetközi egyenlőtlenségek, és európai politika. A maga nemében igazából mindhárom nagyon érdekes volt, persze az első a legérdekesebb, minden órára úgy mentem be, hogy kíváncsian vártam, mit fog aznap mondani a prof., vagy a vendégprof., és mindig lelkesen olvastam az anyagot a gyakorlatokra. Persze, a másik kettő is érdekes volt, sajnos az európai politika tankönyve a legszárazabb olvasmány volt, amivel valaha találkoztam, de szerencsére mindig kellett mást is olvasni mellé, az adott ország aktuális politikai helyzetéről szóló blogbejegyzéseket, könyveket, ilyesmiket. A nemzetközi egyenlőtlenségek óra pedig tökéletes volt arra, hogy az embernek lelkiismeretfurdalása legyen, amiért fehérnek született a világ nyugati felén. Az előző félévvel ellentétben nem négy, csak három esszét kellett írni, cserébe viszont három vizsgánk is lesz majd a kettő helyett. Kitartó munkával, éjszakába nyúló kutatással és példamutató szorgalommal sikerült megszereznem az első ötösöm is:

A második sajnos már csak négyes lett, a harmadikat meg valamikor a szünet után kapjuk ki. Remélem, nem folytatódik tovább a lejtmenet, és az is inkább négyes vagy ötös lesz, nem pedig hármas. Abban reménykedek, hogy a tutorom díjazza a kreativitásom, és az idiótaságom, amiért nem valami könnyű témát választottam, amiről rengeteg könyvet írtak már (Nagy-Britannia politikai helyzete) hanem azt, amiről talán a legnehezebb találni bármit is: Svédország. Mert az esszé témája sajnálatos módon nem az IKEA-húsgolyókról kellett írnom, hanem a svéd szocdemokrata párt úgymond bukásáról. A szünet után meglátjuk, hogy sikerült.

A másik érdekes sulis dolog, ami történt nem is olyan régen, az a jövő évi tantárgyak felvétele. Kaptunk egy hosszú listát azokról az órákról, amik közül választani lehetett, és abból kellett hatot kiválasztani, amit tanulni szeretnénk. A kötelező órát csak a harmadik évben tudom majd felvenni, ami nagy kár, mert az igazán érdekes lett volna. Tetszik ez a rendszer, és leginkább azért, mert tényleg mindenki azt tanulhatja így, amit ő fontosnak tart a nemzetközi politika vagy a hírszerzés anyagából. Nagyon sok fiút érdekel a háború történelme az 1800-as évektől. Engem ez nagyon hidegen hagy, cserébe viszont tanulhatok a női kémekről/katonákról, ami meg valószínűleg őket nem érdekli. Ahelyett, hogy szenvednénk, és születnének a rosszabbnál rosszabb jegyek, amiért a hátunk közepére sem kívánjuk a tantárgyunkat, mindenki lelkesen tanulmányozhatja, ami érdekli. Ezek lesznek az én tárgyaim jövőre:

1. NATO: szövetségek létrejötte és felbomlása

2. Nemzetvédelmi törvényhozás

3. Reagálás a terrorra

4. Nők katonai szolgálatban

5. A propaganda ideje (emiatt vagyok most a legizgatotabb, az egyik feladat az, hogy mindenkinek saját propagandát kell gyártania)

6. Nemzetközi politika a kibertérben (nem sokan vannak még a pályán, akár politikai, akár kémes pályán, akiknek az internetes, vagy számítógépes veszélyek lennének a szakterületei. Érdemes tehát ezen a vonalon tájékozódni.)

Sajnos a kis csapatomból, mármint azok közül, akikkel most együtt tanulok, nem sok emberrel lesz közös órám, kivéve Nemzetközis Alexszel, akivel mindkét félévben vannak közös tantárgyaink, de ez már a következő ponthoz tartozik:

2. Udvartartás

Az a helyzet, hogy a nemzetközi politikai nagyon a fiúk játéka. A különféle háborúkkal, meg minden ilyesmivel, persze, hogy őket érdekli jobban, épp ezért lányok sem akadnak túl sokan a szakon. Akik mégis, azok közül sokan inkább az olyan témák iránt érdeklődnek, mint amit a nemzetközi egyenlőtlenségek órán is tanultunk, nem hírszerzői elemző pályáról álmodoznak. Amivel nincs is gond, mert szerencsére találtam egy csaptanyi fiút, akikkel elértem, hogy mostanra szinte már szó szerint a királynőjükként kezelnek. Nemzetközis Alex nem tartozik közéjük, ő egy külön kategória. Ő lesz a társam, mikor világhatalomra törünk, és ő az, akiről biztosan tudom, hogy nem csak azért kedves hozzám, mert reménykedik, hogy egy szép napon majd ismét egyedülálló leszek, és azonnal rohanok az ő karjaiba. (Valamint Aled sem tartozik ebbe a kategóriába, mert Aled nem a lányokat szereti.) Ashley lefordította a Himnuszt welszire, mikor megkértem rá. Tom rendelt nekem egy adag gyrost, mert nekem éppen nem volt pénzem, és nagyon megkívántam. Plusz jópárszor kijelentette már, hogy nagyon féltékeny Alexre, és ha Alex nem lenne már rég rámnyomult volna, és persze, reménykedik, hogy egyszer majd eljön az ő ideje. Matt azt mondt, ha nem félne a barátnője mexikói bíró apjától, meg az ő haragjától ha kiderülne, ha odaállnék elé, hogy ő kell nekem, nem mondana nemet. Év végére már Tomon kívül egy másik lengyel srác, Wojtek is kezd a csapathoz csatlakozni, biztos látja, hová érdemes csapódni. Berta királynő minden hódolóját ugyanúgy szereti, és biztosítja őket, hogy Starbucks-kávéért vagy gumicukorért cserébe, mindig kegyes és jószívű lesz hozzájuk, és szebbé teszi a napjaikat azzal, hogy megengedi, hogy a társaságában mutatkozzanak. (Csak viccelek, természetesen, tényleg nagyon bírom az összes fiamat.)

Himnusz velsziül

Tom

Nemzetközis Alex és Ashley

3. Tavaszolás Walesben

Márciusban megérkezett a kánikula. Volt vagy 13 fok, sütött a nap, az emberek nem tudtak mit kezdeni magukkal, mivel nem esett az eső, és kivételesen még a tenger sem öntött. Aztán a strand szép lassan megtelt, kisgyerekes családokkal, kutyákkal és egyetemistákkal. Voltak, akik gitároztak, mások frizbiztek, de nagyon sokan csak kiültek a homokba, hogy süttessék magukat a nappal. Mi, Luke-kal, Rose-zal és Alexszel egyik nap az egyik domb tetejére kirándultunk fel, ahol piknikeztünk egyet, és a visszaúton jól eltévedtünk, annyira, hogy nem találtuk az ösvényt, ami levezetne onnan, ezért úgy döntöttünk egy ház kertjén keresztül szaladunk ki az útra. A ház lakója, egy öreg néni, pont akkor ért haza, és nézte, ahogy végigrohanunk a kertjén, de nem bánta, annyira, mert nagyon óvatosak voltunk, meg elmondása szerint, mások is szoktak arra közlekedni, mikor nem tudják merre kell menniük.

Máskor meg órák között döglöttünk ki a suli dombokra, amik sokkal barátságosabbak olyankor, mikor nem kell megmászni őket. 

Majd végre elérkezett a Szent Patrik-nap is, amikor Rose barátja, Zach érkezett látogatóba, kocsmázni, mentünk, Guinnesst ittunk, ír dalokat hallgattunk, és Luke feleségül vett valakit. Persze, nem komolyan, mert Zach adta össze őket, de Szent Patrick-napon minden lehetséges, ugyebár.

Aztán, mint az Walesben lenni szokott, szép lassan az idő is elromlott.

Jövőre úgy néz ki, egy házba költözünk, Alex, Luke, Rose, meg én. Az egyetem diákfalujába kértük a kollégiumi elhelyezést, ahol 6-7 személyes házak vannak. Az egyiket lesoppoltuk magunknak. Meg még két-három másik embernek, akik majd csatlakoznak hozzánk, de lehet azonnal köddé is válnak, amint megtapasztalják, mennyire hangosak tudunk lenni, mikor mi, négyen, együtt vagyunk. Főleg Rose és Luke, mi Alexszel, ahogy ők szokták mondani, a csapat szülei vagyunk. Mi vagyunk azok, akik szépen hazatámogatjuk a nálunk részegebb társainkat, lefektetjük őket az ágyukba, és másnaposság elleni mikrós rizst viszünk nekik, vagy rántottát csinálunk, a következő délelőtt. Emlékeztetjük őket, hogy vegyék be a gyógyszereiket, és rohanunk hozzájuk, ha épp szomorúak. 

Persze, egyszer Rose-zal Alex épületébe és lakásába is betörtünk, mikor épp a halálán volt Luke szülinapi bulija után. Amire én nem mentem el, mert az előző éjszaka meg én voltam halálomon. Alex kedves akart lenni, és azt mondta nem tőlem kapta el, de ugyanazok voltak a tüneteink, sőt, ugyanannyiszor hánytunk az éjszaka folyamán, nem hiszem, hogy ez a véletlen műve lenne.

4. Alex

Remélem, azért még vagytok páran, akik idáig olvastátok soraim, mert olyasmik következnek, amit nemhogy a blogon, de még a blog Facebookján sem lehetett eddig látni. Ehhez a részhez ugyanis normális képek is tartoznak rólam és Alexről. Közösen.

A helyzet az, hogy nagyon örülök, amiért mondhatni kiböjtöltem azt, hogy a világeldugottabb helyén találjak magamnak egy olyan fiút, mint ő. És nem csak azért, mert szerintem (és még sok más ember szerint is, gyakorlatilag bárki szerint, kivéve saját magát) nagyon jól néz ki, és valahányszor találkozunk, és ő vár rám a telefonjába mélyedve, legszívesebben megragadnám a hozzám legközelebb sétáló ember karját, és elsikítanám magam, hogy az ott az én barátom!! És éppen rám vár!! 

Azért is, mert még mindig fenntartom az állítást, amit a megismerkedésünk után mondtam, hogy az egyik legkedvesebb, legönzetlenebb ember, akivel valaha találkoztam. Persze, nagyon ért ahhoz, hogy pontosan a legjobbkor ejtsen el valami szarkasztikus, vagy csipkelődő megjegyzést, vagy valami vicces kis megjegyzést, amin aztán mindenki hangosan nevet. Megérti az összes kis dilim, elfogadja rajongásom tárgyait, akkor is, ha folyamatosan viccet csinál azokból is. De a Valentin-napi képeslap, amit csinált nekem, tökéletesen bizonyítja, hogy nem bánja, amiért még nem sikerült kinőnöm a fanatikus rajongást:

Igazából bármit jó vele csinálni. Moziba menni, tengerparton sétálni, GTA-t játszani az X-boxán, vagy éppen csak addig nevetni valami idióta kutyás videón, amit Tumblr-ön találtunk, hogy már egyikünk sem tud levegőt venni. Arról az esetről nem is beszélve, mikor egyszer, pár hete éppen valami nagy mélyponton voltam az éjszaka közepén, nem bírtam a szobámban maradni, és kerestem magamnak egy nyugodt helyet messze a kollégiumtól. Alex látta előtte, hogy nem igazán vagyok toppon, mondta is, hogy oké, átjön, mondtam neki, hogy ne jöjjön, mert nem vagyok a szobámban. Utána próbált hívni, de nem vettem fel, mert nem tudom. Tényleg csak szerettem volna kisírni magam a diákönkormányzat előtti kis téren. Pár perc múlva aztán hallottam, hogy valaki rohan le a lépcsőkön a nevemet ordibálva. Persze, hogy Alex volt az, és miután megnyugodott, hogy megtalált, és nem tettem semmiféle kárt magamban, amit nem is terveztem, velem maradt, és igazából nem mondott semmit, csak ült mellettem, és hagyta, hogy átöleljem, miközben sírtam még egy kicsit.

Ennél többre, azt hiszem, nem is vágyhatnék. 

A sulinak persze még nincs vége, hátra van még az utolsó hónap, a vizsgaidőszak hónapja. Holnap indulok vissza. Próbálok írni majd valamennyit, akármiről (elvégre lógok még egy tengerpartra túrázós képes bejegyzéssel, amit nem felejtettem ám el), de próbálok majd természetesen a tanulásra is koncentrálni majd. Azért remélem, hogy az idő megint olyan szép lesz, mint tavasz elején, és belefér pár lustizós, tengerpartos délután is az időmbe.

Ha mégsem futna tartalmas beszámolóra, a blog Facebook-oldalán valószínűleg megtaláltok. Ez már a második reklám egy bejegyzés alatt, tudom, de már csak egy like hiányzik a 150-hez, nagyon szeretném végre azt is begyűjteni.