016. A vizsgák meg a nyár

Miközben otthon tombolt a hurrikán (tornádó? vihar?) addig mi itt élveztük a szokatlan jóidőt. Bizony, Magyarország megfagyott, én pedig egyszer még le is égtem, miután a bandával kint döglöttünk a napon egy egész délutánon keresztül. Persze, mielőtt beköszöntött volna a hőség, és szabadon nyalhattuk volna a fagyit a tengerparton, az ember lányának túl kellett élnie két vizsgát is.

Első vizsga: Háború, stratégia és hírszerzés

A téma nehezebb ugyan, mint a másiké, mármint annyiban, hogy több a konkrétum, a dátum, amit meg kell jegyezni, a kifejezések ("humán erőforrás", "stratégiai légierő", meg hasonlók), de volt egy tankönyvünk, előadások és gyakorlatok anyaga, meg előző vizsgák kérdései, amikből fel lehetett készülni rendesen. Szépen kijegyezteltem mindent, először jegyzetfüzetbe, aztán rájöttem, hogy hát butus vagyok én, egy iPad büszke tulajdonosa vagyok, azt meg nem csak arra találták fel, hogy Flappy Bird-öt játszak rajta. Előkerültek a Google Dokumentumok, és sokkal gyorsabban ment a felkészülés is. Ennek ellenére, természetesen, csupa ideg voltam, egyrészt azért, mert tisztán él még bennem a magyarországi vizsgaidőszakok emléke, mikor a papíron természetesen teljesen más áll, mint amire készültél, meg az óriási szemétkedés, és mivel télen hazautaztam a vizsgák időtartamára, ezért augusztusban pótvizsgáznom kell majd, ez volt az első vizsgám itt.

Néha annyira izgultam, hogy azt hittem rosszul leszek, néha, főleg az utolsó két napban, teljesen nyugodt voltam, és sikerült meggyőznöm magam, hogy minden rendben lesz, mert ez az a tárgy, ami a legjobban érdekel. 

A vizsga előtt pár nappal, hogy a relaxálás jegyében Alexszel és Rose-zal leugrottunk a diákönkormányzathoz megnézni az Eurovízió döntőjét. Nem gondoltuk volna, hogy sokan lesznek, főleg mivel előző este volt a Májusi Bál, amin mindenki ott volt, akinek volt 40 felesleges fontja különféle B-kategóriás együtteseket megnézni, és szép ruhába felöltözni. Amúgy meg ugyanúgy berúgni, mint minden héten, csak drágább alkoholmentes üdítőitaloktól. (Csak részben irigykedek, mert a zene tényleg pocsék volt, a szobámból is hallottam, de kár, hogy nem öltözhettem fel csinosan.) 

A diákönkormányzat épülete azonban tele volt emberekkel, akik az Eurovízióra vártak, köztük egy óriási nagy csapat fiúval is, akik ráadásul valakinek a szülinapját is ünnepelték, és olyan hangosan kiabáltak, hogy teljesen elnyomták az óriási hangfalakat is, így az első előadókból nagyjából semmit nem hallottunk. Szerencsére utána a diákönykormányzatosok észrevették, hogy vannak, akiket tényleg érdekes a verseny, és kinyitottak egy másik, kisebb helyiséget is, ahová gyorsan át is párologtunk jópáran. Onnantól kezdve már kultúráltan élvezhettünk az eseményeket. Persze, mi is tapsoltunk, meg örültünk hangosan a kedvenc énekeseinknek, de közben legalább hallottuk is, miről énekelnek.

Hipsterkedés Alex szemüvegével

Sajnos pont az előző nap kellett megválnom a telefonomtól, mivel betört a képernyője, és a Nokiák mér régóta nem olyan erősek, mint az emberek gondolják, így az egész érintőképernyő megszűnt működni. Ehhhhhh. Beadtam szervízbe, de egy indiai srác helyett, aki 55 fontért megcsinálta volna fél óra alatt (mert aznap épp kivágott felső volt rajtam), egy másik helyre adtam be, ahol 40-et kértek csak érte, viszont már egy hete várok rá, hogy kicseréljék azt a nyomott képernyőt. Ehhhhhh.

Na de mindegy, vissza a vizsgákhoz. Az Eurovízió hétvégéje utáni hétfőn volt a vizsga. Felkészültem a szerencsebugyimmal, szerencsekitűzömmel, és a biztonság kedvéért négy tollal, és már fél órával a vizsga előtt ott voltam a helyszínen. Azaz a művelődési ház nagyterme előtt. Páran még az utolsó pillanatban újra átnézték a jegyzeteiket, én inkább a minionammial kibészültek a tavaszi szünetet, illetve meggyőződtem róla, hogy még mindig tart irántam a hűségük. Pár perccel fél kilenc, és a vizsga kezdete előtt, kitárták előttünk a terem ajtajait, és tömegesen besodródtunk az ajtókon. Mindenki oda ült, ahová szeretett volna, én a 18-as helyet választottam magamnak, mert a 10 is a szerencseszámom, meg a 8 is, összeadva meg aztán duplán szerencsések. A vizsgalapok már ott álltak a papíron, és ránézésre három olyan kérdést is láttam, amire válaszolni tudtam, szóval rögtön megnyugodtam. Wojtek, a második számú lengyel minion, aki mellém ült, rögtön hozzám fordult óriási vigyorral a száján:

- Át fogok menni a vizsgán!

- Én is! - válaszoltam hasonlóan vigyorogva, aztán gyorsan összepacsiztunk. 

Mikor mindenki leült, egy felügyelő bácsi, először velsziül, aztán angolul tájékoztatott mindenkit a főbb tudnivalókról. A vizsga két órás. Mindenkinek ki kell tölteni a jelenléti ívet (én már a beszéde közben is ezen ügyködtem), a mobiltelefonokat kikapcsolt állapotban bele kell tenni egy kis dobozba a felügyelők asztalán, és nem szabad beszélgetni a szomszédainkkal. A jelenléti lapra mindenki ráírta a nevét, az azonosító számát, meg hogy pontosan milyen vizsgát is ír, aztán nekiláthattunk a dolgozatunknak.

Első körben nyolc meghatározásból kellett négyet választani, amit jellemezni kellett. Látszott, hogy kik nem vettek a vizsga-felkészítő előadáson, mert a prof. elmondta, hogy inkább írjunk velős, három-négy soros válaszokat, ahelyett, hogy oldalakat rizsáznánk a semmiről. Mindenki jobban értékeli ezt. Akik ezt nem tudtak, legalábbis azok, akik körülöttem ültek, egy oldalon keresztül jellemezték a cyberterrorizmust, amit maximum három mondatban definiálni lehet. 

A második kérdés egy esszé-kérdés volt, itt négy közül kellett választani, és válaszolni. Én arról írtam, hogy mi a fontosabb mostanában a hírszerzésben? Az emberek, vagyis a kémek, vagy a technológia. Az embereket választottam, és ugyanazokat az érveket hoztuk fel Nemzetközis Alexszel, szóval vagy nagyon jó esszét írtunk mindketten, vagy csúnyán megbuktunk.

A vizsga utolsó tizenöt percében vettem észre, hogy az egyik utasítást csúnyán figyelmen kívül hagytam, és nem külön oldalakra írtam a válaszaim. Így miután egy frappáns mondattal befejeztem az esszém (Szóval ezért gondolom azt, hogyha az emberek együtt dolgoznak, mindig fontosabbak lesznek a tecnológiánál.) és átmásoltam a rövid válaszaim külön oldalakra. Remélem, nem fogja a kuszaság túlságosan felidegesíteni az embert, aki majd a dolgozatom javítva, és von le pontokat miatta.

Második vizsga: Nemzetközi egyenlőtlenségek

Nem sok időm volt rá felkészülni, mert két nap volt a két vizsga között, ráadásul nem is volt külön tankönyvünk, csak mindenféle cikkek, illetve egy könyv a világ gettóiról, meg egy másik arról, mennyire nem tud már senki a pénz nélkül élni. Mindkettőt elkezdtem olvasni, és meguntam félúton, szóval onnantól kezdve az  órai jegyzeteimből készültem, és reménykedtem benne, hogy lesz majd egy kérdéssel a feminizmussal kapcsolatban. A tárgy nagy előnye az, hogy nagyjából minden téma ugyanarra a témára épül: minden az európiaiak hibája, minden kapitalista ország szemét, és valamikor a félév során megnéztünk egy filmet is, aminek egy majom volt a legjobb színésze. Szóval rengeteget lehet rizsázni a világ igazságtalanságáról.

A vizsga ugyanott, és ugyanúgy zajlott, mint az első. Némileg kicsit idegesebb voltam, mert nem volt olyan hosszú idő a felkészülésre, ráadásul annyi olvasnivaló sem állt rendelkezésemre, mint ami megnyugtatott volna. Ennek ellenére találtam két kérdést, amire tudtam a választ, nem felejtettem el, hogy külön oldalakra kell írni a válaszaim, és még egészen elfogadható esszé-vázlatokat is írtam arra az esetre, ha a pontozó nem tudná kibogozni magát az esszét, és az alapján próbálna tájékozódni. 

Mivel a következő vizsgánk holnaphoz egy hét múlva lesz, kicsit szusszanhattunk, és a minionokkal, plusz Alexekkel célba vettük aznap este a mozit, hogy megnézzük az új Godzillát. Ami lényegesen élvezhetőbb lett volna, ha nincs benne egy emberi szereplő sem, hanem inkább csak óriási szörnyek gyilkolják egymást két órán keresztül. Mert kétségtelenül azok voltak a film legjobb részei, amikor nem voltak benne emberek. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, és a film után még Végzet Dombját is megmásztuk. Szerencsére Alex még annyira sincs formában, mint én, szóval nem én voltam a legjobban elfáradva, mire a tetejére értünk. Útközben arról kérdezgettük Ashley-t milyen lesz a ház, ahol jövőre fogunk lakni, mert ő most a diákfaluban lakik. Főleg a szobák mérete érdekel, mert hála a saját fürdőnek ahol most lakunk aprócska lyukaknak számítanak az olyanokhoz képest, ahol nincs fürdő. Legalábbis Ashley szerint. 

A pentre velsziül falut jelent, szóval a hely neve tulajdonképpen Jane Morgan Falu. Nem tudom, ki az a Jane Morgan. De az egyik kis ház jövőre a miénk lesz. 

Már csütörtökön, a vizsga napján is nagyon szép idő volt, de péntekre még szebb lett, szóval Rose gyorsan össze is rántotta a bandát, hogy hajrá, menjünk kirándulni a tengerpartra. Így is tettünk. Szépen lesétáltunk a dombon, megebédeltünk a Subwayben, mármint megvettük a kaját, aztán a tengerparton egy padon üldögélve megettük, miközben galambokat etettünk. Ami egészen biztos tilos, de szerencsére egy sirály sem szagolta ki a kajánkat, így őket nem vonzottuk oda, ami nagy ritkaság. Ebéd után elnyaltunk egy fagyit is, és közben arról beszélgettünk, hogy egyszer fel kéne kirándulni a tengerparti domb tetejére. Aztán felvetettem a kérdést, hogy miért ne lehetne aznap az a nap. Az idő szép volt, mindannyian ráértünk, és hamarosan úgyis haza kell mennünk, túl sok időnk nem lesz már kirándulgatni.

Így aztán végigsétáltunk a tengerparton, ahol az emberek napozgattak, kutyát sétáltattak, frizbiztek, meg egyéb ilyen tengerpartos dolgot csináltak, és élvezték a nyári meleget (volt vagy 17 fok), mi pedig a felvonó felé vettük az irányt, amit az első bejegyzésekben már említettem. Anyuékkal is azzal mentünk fel a domb tetejére.

Rajtunk kívül még egy öreg házaspár utazott fel, és miközben mentünk felfelé, mondtuk nekik, hogy ne felejtsék el, mikor a lefelé menő szerelvénnyel egyvonalba érünk, integetni kell az azon ülő embereknek. Pont úgy alakult, hogy azon csupán négy kisöreg ült, és természetesen azonnal integetni kezdtek ők is, mi is, meg a mi kisöregeink is. Nagyon aranyos volt.

A dombon egy kis ideig gyönyörködtünk a kilátásban, aztán befizettünk, hogy megnézhessük a Camera Obscurát. Ez a fényképező őse, annyi a lényege, hogy egy teljesen sötét szobába egy kis lyukon keresztül engedünk be fényt, és így a falra, illetve a mi esetünkben egy asztalra vetítődik a körülüttünk lévő világ fordított képe. (Köszi, Wikipédia!) Elvileg az itteni a világon a legnagyobb, ezt nem tudom, mennyire igaz, de nagyon érdekes volt forgatni ezt a valamit, és látni a kis asztalon előttünk a sötétben, ahogy történnek a dolgok a városban, mintha egy biztonsági kamera felvételét néznénk, vagy ilyesmi.

Miután kinézegettük magunkat, leültünk az étterem egyik kültéri padjánál meginni egy-egy pohár sört, illetve én limonádét, mert nem volt kedvem sört inni.

Kicsit már kezdett hűvösödni, szóval gondoltuk szépen visszavonatozunk, de közölték velünk, hogy az utolsó sajnos már lement, kénytelenek leszünk szépen lesétálni az ösvényen. Ami lefelé annyira nem volt vészes, igaz, még így is meg kellett egyszer állnunk pihenni és gyönyörködni a tengerben, de végül sikeresen leértünk, és elhatároztuk, hogy épp eleget sétáltunk ahhoz, hogy a koleszhoz visszafelé egy taxit hívjunk magunknak. Mert jóból is megárt a sok, meg különben is, lusta disznók vagyunk, hiába mentünk már kétszer is úszni Luka-kal meg Rose-zal. Igaz hármunk közül én veszem csak valamennyire komolyan, Luke főleg kutyaúszásban evickél mögöttem, és mindenféle úszással kapcsolatos, fárasztó szóvicceket mesél nekem, mikor a medence egyik partjára érünk, Rose meg legszívesebben ki sem mászna a szaunából. De ennek ellenére nagyon jó móka az egész.

a félmeztelen fiúk teljesen véletlenül másztak bele a képbe

A hétvégén végig kitartott a szép idő, mára sajnos megérkezett egy kiadós vihar ide is, és fele együtt lehűlt a hőmérséklet, és végre megint úgy érzi az ember, hogy Walesben van. 

Kicsivel több mint egy hét múlva jön az utolsó vizsga, ami azt jelenti, hogy sikeresen túléltem az első egyetemi évet, ráadásul úgy, hogy még élveztem is. Csak másodszor kellett próbálkoznom ahhoz, hogy boldog legyek egy iskolában, mások férjhez mennek ennyiszer, hát na.