018. Season finale

Jó régóta tartozok már ezzel a bejegyzéssel, kicsivel több mint két hete itthon vagyok már, és ez a bejegyzés még bőven az az előtti időkről fog szólni.

017. A város kincsei (1. rész)

Arra kérdésre, hogy pontosan mik is a város kincsei, sokféle választ hallhat az ember. A kisgyerekes turisták valószínűleg azt mondják majd, hogy a várromokat és a strandot nagyon szeretik az emberek, kicsit rosszabb idő esetén pedig el lehet látogatni a szomszédos falu állatsimogatójába. Sokan a tengerparti domb, a felvonó, és a tetején található camera obscura miatt látogatnak ide. De, ha az egyetemistákat kérdezi az ember, egészen biztos azt a választ kapja, hogy a város legelőnyösebb tulajdonása a 28 pub és szórakozóhely. A dombról, a felvonóról, és a camera obscuráról már írtam, egyszervalószínűleg a várromokról is fogok majd, de ennek a négy részes sorozatnak az éjszakai élet bemutatása a lényege. Arra az esetre, ha valaki esetleg errefelé látogatna, és én épp nem lennék elérhető, hogy elvigyem egy kocsmatúrára.

Régóta terveztem már írni egy hasonló bejegyzést, de sajnos még én sem jártam mindegyik helyen, meg nem is tudtam, hogy kezdjek hozzá. Szerencsére, két alkoholista lelkes számítástechnika hallgató fiú vette a fáradtságot, és év közben kipróbálták mindegyik helyet. És ha ez nem lenne elég, listát is írtak kalandjakról. Nekem ez pont kapóra jött, és nektek is, mert ezt a listát kiegészítve képekkel és a saját megjegyzéseimmel, most ti is elolvashatjátok a blogon.

Jó szórakozást hozzá!

016. A vizsgák meg a nyár

Miközben otthon tombolt a hurrikán (tornádó? vihar?) addig mi itt élveztük a szokatlan jóidőt. Bizony, Magyarország megfagyott, én pedig egyszer még le is égtem, miután a bandával kint döglöttünk a napon egy egész délutánon keresztül. Persze, mielőtt beköszöntött volna a hőség, és szabadon nyalhattuk volna a fagyit a tengerparton, az ember lányának túl kellett élnie két vizsgát is.

015. A Második

Hihetetlen, hogy úgy eltelt a második félév a suliból, hogy én nem írtam semmit ide. Egy árva betűt sem. Sokszor gondoltam rá, tényleg. Sokszor már majdnem neki is álltam, hogy akkor bizony írni fogok arról, mit adtam Alexnek szülinapjára ajándékot, hogy telt a Valentin-nap, úgy, hogy életemben először volt kivel ünnepelnem, hogyan maradtam le Luke szülinapi banzájáról, vagy, hogy milyen a Szent Patrik-nap, mikor igazi írekkel ünnepli az ember. Aztán, mindig arra gondoltam, hogy a fenébe is, vajon érdekli ez egyáltalán az embereket? Hiszen nem történik velem semmi érdekes. Nem járok a világ különféle egzotikus részein, egy eldugott kis walesi városban lakok, ahol a legnagyobb esemény az, ha kiönt a tenger.

Aztán néha rájövök valamire: sokan még tengert sem láttak testközelből. Nem jártak Walesben, és a bárányokkal teleszórt dombok látványa nem hétköznapi lenne számukra, hanem érdekesség. Talán még csak nem is hallottak olyanról, hogy valaki transznemű legyen, nekem pedig van egy nagyon jó barátom, aki által tudom, milyen az ő életük. Arról nem is beszélve, hogy mennyi éven keresztül olvastatok arról, ahogy különféle fiúk miatt szenvedtem (csak az amerikai blogon hány, meg hány fiúról volt szó, te jó ég), és most, hogy akad valaki, aki egy tündérbogár, és képes az éjszaka közepén átrohanni a fél egyetemen, mert aggódik miattam, még csak nem is írok arról, mi van vele.

Nem tudom mennyire fogok jövőre (mármint a következő suliévben) többet írni. Talán semennyire. Majd meglátjuk. Addig is, íme egy rövidke (?) összefoglaló arról, mi történt velem január óta, több pontra szedve.

014. Lépésről lépésre (1. rész)

Lassan már három hónapja nem adtam semmiféle életjelet magamról (legalábbis azok számára, akik nem követik a blog Facebook-oldalát). és most sem készülök rendes, élménybeszámolós bejegyzéssel jelentkezni. Legalábbis egyelőre. Hamarosan érkezik egy, vagy akár több félév-beszámoló bejegyzés, tele olyan dolgokkal, mint.... felkészültetek... normális, vállalható képekkel Alexről és rólam. Meg azzal, hogyan törtünk be egyszer véletlenül egy öreg néni hátsó kertjébe. 

Egyelőre azonban következzen egy kis képes beszámoló arról, hogyan jutunk el a könyvtárból a szobámba. Miért? Mert biztos vannak páran, akiket érdekel, hogy néz ki itt a campus, és hogy kapcsolódnak egymáshoz az épületek. Mondjuk, lehet egyedül anyut érdekli, ő meg már járt itt, de nem baj. Ha lesz kedvem hamarosan újabb érdekfeszítő riportok készülnek ebben a témában, például: hogyan lehet jutni a nemzetközi politikai épületig, vagy a tengerpartig. (Utóbbira lehet várni kell májusig, attól függ, mennyire lesz kedvem holnap sétálni.)

Egyelőre viszont következzen: Lépésről lépésre: Hugh Owen - Rosser E

013. Egy hosszú út naplója

Hű, mennyi minden történt azóta, mióta én ezt írtam. De azokat egyelőre most felejtsük el, a többségét úgyis el lehet olvasni Facebookon, rövid változatban, BBC-cikkekkel és képekkel kiegészítve. 

Inkább jöjjön egy beszámoló arról, hogy miért nem ajánlom senkinek, hogy repülővel, busszal, majd aztán vonattal utazzon Magyarországról Aberbe, január másodikán. Egy liveblog formájában, ami annyira nem is liveblog, inkább öt napja íródott blog, de azért igyekeztem, hogy úgy lehessen érezni, mintha ti is végig ott lettetek volna az úton velem, és mindenkit eltántorítok attól, hogy ilyesmire vetemedjen. Mert higgyétek el, az út nagyon hosszú, nagyon unalmas, és a járművek cserélgetése rengeteg fejfájást okoz.

8:16: Két órája sem vagyok úton, hátravan még körülbelül tizennyolc, de én már most elunom magam. Talán azért is, mert tele van a gép visító gyerekkel. 

8:19: Komolyan még csak három perc telt el? Három órának érzem.

8:25: Az év első selfie-je 38 ezer láb magasból, egy repülő vécéjéből érkezik. #yolo#swag

012. So 2013

Hű, megint micsoda év! Ha belegondolok, hogy tavaly valamikor ilyenkor már New Yorkot jártuk Miguel barátnőmmel, most pedig holnapután a világ legaranyosabb walesi kis városkájába készülök visszamenni, sokkal nagyobb örömmel, mintha New Yorkba utazhatnék... nem semmi, mennyi minden történhet az emberrel 12 hónap leforgása alatt.

Júniusig még Amerikában voltam. Amit igazán élveztem, bár a vége felé, már egyre kevésbé, és főleg a szabad szombat délutánok tartották bennem a lelket, amit Csillával a Tyson's Corner bevásárlóközpontban töltöttünk. Bár még mindig nagyon hiányoznak a gyerekek, és sokszor gondolok rá, mi lehet velük, hogy érezhetik magukat, az őrület után, ami számukra volt az év első fele, örülök, hogy már nem vagyok ott. Amerika hiányzik, persze. De főleg csak a mókás része, természetesen.

011. Boldog karácsonyt, kedves olvasótábor!

Mostanra már biztos a legtöbb emberhez megjött a Jézuska, (vagy vár még a Mikulásra, ha éppen egy olyan országban van), és morgolódik amiatt, hogy idén nem lesz Reszkessetek, betörők! a tévében. (Vagy éppen azt nézi, ha egy olyan országban van, ahol adják.)

Remélem, mindenki nagyon jól érzi magát, azok is, akik valami ok folytán éppen távol töltik szeretteiktől az ünnepeket (mint ahogy én tettem két évig). Egy kis apróság mindig akad, ami felvidíthatja az embert. Ez pedig tökéletes alkalom is arra, hogy egyben boldog szülinapot is kívánjak az én (második) legféltettebb kincsemnek, (második) leghűségesebb társamnak, és annak, aki segített átvészelni a tavalyi karácsonyt. Freddie. Drága Freddie-m, boldog szülinapot neked, remélem még te is emlékszel, ahogy tavaly ezen az estén sokáig fent maradtunk együtt, hogy egy frissen letöltött alkalmazással tökéletesítsük a Jurassic Park főcímzenéjének előadását zongorán. Szeretlek, Freddie!

a kép tavalyi, de az érzéseim változatlanok. a hajam is.

(Az első legféltettebb kincsem és leghűségesebb társam, természetesen, Maci. Vagy a Malac, ahogy anyuék hívják.)

010. Ki szeretne ajándékokat?

Ugyanis miközben én a félév utolsó esszéjén dolgozok (és élvezem minden pillanatát, mert a feminizmus a témája, és már 5 oldalnál tartok), addig a blog Facebook-oldalán éppen egy nagyon mókás karácsonyi játék folyik. Oké, annyira nem mókás, mert csupán meg kell találni az alábbi képet az oldalon és like-olni, meg megosztani, szóval semmiben sem különbözik az átlag Facebook-játéktól, de az ajándékokért megéri:

Nagyon sajnálom, ha valakinek nincs Facebookja, és nagyon szeretne részt venni ebben, ígérem a következő játékot majd úgy intézem, hogy a blogon keresztül is lehessen játszani. Akinek van Facebookja, nyomás és tessék harcolni a csomagért! (Vagy ne, nekem úgyis jó.)

Egyelőre én most visszatérek az esszémhez, aztán hamarosan érkezek egy hosszabb bejegyzéssel is. Valószínűleg otthonról, mert csütörtökön hazautazok a szünetre! Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez az első félév, mintha csak egy hete kezdődött volna...

009. Krízis

Amellett, hogy sehol máshol nem lehet kimondottan hírszerzést tanulni, még egy oka volt annak, hogy szerettem volna erre az egyetemre járni, az pedig nem más, mint a krízisjáték. Minden évben megrendezni a nemzetközi politikai kar, két nap, a semmi közepén, egy állítólag szellemjárta, Agatha Christie regénybe is beillő házikóban, ahol különféle csapatokra osztva megpróbálnak a diákok megoldani egy kitalált nemzetközi vészhelyzetet. Vannak, akik a médiát képviselik, mások a hírszerző ügynökségek, és vannak rossz fiúk is.

008. Nem csak játék és mese

Október végével nem csak a hideg és a szokásosnál is több eső köszöntött be hozzánk, de bizony a különféle beadandó esszékkel járó para is. November 4. és 18. között három darab 2500 szavas beadandót kellett megírnunk, amivel nem lett volna semmi gond, ha az ember elkezd rájuk készülni időben. Már a suli első heteiben kivesz a könyvtárból pár könyvet és elkezd jegyzetelni belőlük, hogy aztán szép fokozatosan elkezdje írni az esszéjét is, minden hétre egy kicsit hagyva, de tudjuk, hogy egyetemistáknál nem egészen így működik az ilyesmi. Én az egyiknél a leadás határideje előtt egy nappal találtam ki a téma tökéletes megvalósítását, a legutóbbin pedig hajnali négyig dolgoztam, a leadás napján, mert előtte a hétvégét Londonban töltöttem. Nem én vagyok az egyetlen, tudom, hogy mindenki utolsó pillanatra tartogatta a megírást, azt hiszem mindannyian egyformán lusta disznók vagyunk.

Ezekbe a kis dobozokba kell leadni a kész esszéket

007.

Bond.

James Bond.

006. Alex

Még a legelső héten történt, amikor még nem voltam rutinos a Végzet Dombjának megmászásában, hogy amint a tetejére értem, meg kellett pihennem egy kicsit a padon, hogy folytathassam utam a kolesz felé. Pár percnyi pihegés, és álmodozás után, miszerint valaki másnapra felszerel egy felfelé tartó mozgólépcsőt, indultam tovább. A ház előtt összefutottam egy csapatnyi fiúval, köztük Luke-kal is, aki próbált kedvesen beszélgetni velem, de én levegőt is alig bírtam venni, sűrű bocsánatkérések közepette inkább bevonszoltam magam a szobámba.

Aznap este lacrossa-bulira mentem volna, bár erről már írtam egy korábbi bejegyzésben. A lényeg, ha pár perccel előbb érkezek, nem késem le a találkozót a lacrosse-os lányokkal, és nem futok ismét össze Luke-kal a ház előtt, kiegészülve Alexszel, aki még a feketére kihúzott szem, és feketére festett körmök ellenére is nagyon-nagyon tetszett.

Arról is írtam már, hogy azon az éjszakán Luke talált egy fiút, Tomot, a tengerparton magányosan sétálni, és amíg ő elment, hogy megbeszélje vele az élet nagy kérdéseit, mi kettesben maradtunk Alexszel. Illetve hármasban, ha beleszámoljuk a fél üveg bort is, amit aztán sikeresen elfogyasztottunk. 

Arról azonban már nem írtam, hogy Alex annyira kedves és aranyos és tüneményes és egész egyszerűen csak jó embernek tűnt, ráadásul továbbra is ott volt a feketére festett szemek és fekete rúzs dolog, hogy én azonnal azt hittem, meleg. Aztán a bulihelyen később még egy fiú is megpróbált flörtölni vele, és ugyan vetett rám egy segélykérő pillantást, én azt hittem azért van, mert az a fiú pont nem tetszik neki. (Tényleg csúnya is volt, az igaz.)

005. Szorgos hétköznapok

A blog látogatottsága lassan a nullához közelít, mindenki nyaggat, hogy írjak már új bejegyzést, mert annyi minden történik velem, ami érdekelhet másokat, én pedig folyamatosan csak azt hajtogatom, hogy majd, majd, majd...

Nem is próbálkozok azzal, hogy bepótoljam leírni, ami eddig történt, mert egyrészt nagyon hosszú lenne, másrészt talán annyira nem is érdekes. Az első heti gólya-móka után hivatalosan is megkezdődött a tanítás két hete, egyelőre még csak előadásokkal. Három darab tárgyunk van, ami nem tűnik soknak, hiszen otthon az egyetemen volt vagy nyolc kapásból első félévben, de ha azt vesszük, hogy mindegyikre novemberig be kell adni egy 2500 szavas esszét (illetve az egyikre még egy 3000 szavasat is decemberig) és minden órára 30 oldalas anyagokból kell felkészülni, akkor annyira nem is olyan kevés az a három tárgy. 

004. Mindenki túlélte az első hetet

Persze, nem volt túl nehéz dolgunk, mert az első hét az úgynevezett Freshers Week volt, ami azt jelentette, hogy rengeteg programot, ismerkedős estet, bulit és hasonló dolgokat rendezett az egyetem nekünk. Voltak komoly részei is, nyilván, ide tartozik például a regisztráció. Ami a Neptunon edzett embereknek, vagyis nekem is, olyan, akár egy csoda. Leültem a néni elé, megmondtam mi a nevem, és mit tanulok, ő beregisztrált, hazaérkeztem, felvettem az óráim, szintén nagyjából két perc alatt, és voilá, minden meg is van oldva. Idegeskedés, hajtépés és agyfaszok nélkül.

Igazából annyi minden történt, hogy úgy érzem, mintha nem egy hete, hanem már egy hónapja itt lennék, de megpróbálok összeszedni mindent, ami történt. A tegnap esti két pohárnyi Halálcsillag nevű alkoholmentes üdítőitalnak, és hatásainak hála, lehet nem is lesz ez annyira egyszerű, mint én azt gondolom.

003. Road to Wales

Annyi minden történt azóta, hogy múlt hétfőn elindultam Magyarországról, hogy egészen biztos ki fogok hagyni pár fontos eseményt. Nem feltétlenül baj ez, mert hála annak, hogy mindenki teljesen ki volt készülve idegileg, nem épp tökéletes családi vakáció hangulata volt az utazásnak néhányszor.

A hétőfi utazásról nem is hiszem, hogy érdemes lenne írni, mert autópályákon mentünk, és mentünk, és mentünk, aztán este gyorsan megpihentünk Aachenben, ami majdnem félúton van Fehérvár és Aber között. Tökivel voltunk egy szobában, és jót nevettünk azon, hogy olyan feelingje van az egésznek, mintha csak megint Amerikába érkeztünk volna, azzal a különbséggel, hogy nagyjából fele akkora volt az ágy, mind magasságilag, mind szélességileg, mint amit ott megszoktunk.

002. Az internet segítségével megismerkedünk Aberrel

Nem elég, hogy egy olyan helyet választottam magamnak továbbtanulás céljából, ami a semmi közepén található, ez egyben egy olyan hely is, aminek kimondhatatlan/leírhatatlan neve van. Aberystwyth. 

Tudom, a helyzet rossz, de lehetne rosszabb is, ha az egyetem Llanhyfryddawelllehynafolybarcudprindanfygythiadtrienusyrhafnauole-ban lenne. Mielőtt azt hinnétek, ezt a szót most találtam ki, random billentyűk lenyomogatásával, el kell keserítselek titeket. Ez egy létező walesi falu neve, és még csak nem is a leghosszabb. 

001. Shall we begin?

Újabb blog, újabb bemutatkozás. Bár azok számára, akik nem tudják, ki vagyok, ez a legelső bemutatkozás. A többiek pedig átugorhatják ezt a részt, bár akár ők is felfrissíthetik a memóriájukat.

A nevem Bebe. Az a történet szempontjából most teljesen lényegtelen, hány éves vagyok, az emberek általában tizennyolcnak hisznek, ami igazán jó dolog, mert annyi idős már rég elmúltam. Ebből a pár össze-vissza sorból ez talán nem derül ki, de szeretek írni. Annyira, hogy az elmúlt három évben folyamatosan dokumentáltam az életem különféle blogokon keresztül, és még mindig nem untam meg. Illetve, ha abbahagynám, anyukám megkeresne a világ legtávolabbi zugában is, és kitekerné a nyakam.